Makai Emil: Vége / Das Ende

 

Vége

 

Besírom egész lelkemet e dalba,

Mint a ki vesztett álmait siratja.

Emlékeim közt búsan elmerengek

És sírni tudnék, sírni, mint a gyermek:

Hogy a kiért én éltem e világon,

Magamtól egyre messzebb tűnni látom

S hogy érintetlen, álomszerű, tiszta

Első szerelmem nem tér soha vissza.

 

Hisz úgyse hittem soha, hogy valóság

Fürteid selyme, arczodon a rózsák.

Szemedbe is félig remegve néztem,

Hogy ne legyen nehéz az ébredésem.

Ugy őriztem egy sugarát szemednek,

Mint lopott kincset, melyet visszavesznek.

Mögöttem ott ólálkodott az árnyék,

Hogy szerelmünk csak egy tündéri játék.

 

És mégis, mégis, mikor int az óra,

Szivem szorul a rövid búcsúzóra.

Könyek tolulnak izzó szemeimbe

S mintha egy kéz torkomra nehezülne.

Az álmok álma íme tova lebben,

Kezet fogunk, mint két más ismeretlen,

Ó, nekem sem lesz jogom soha többre —

Utunk elvált örökre, mindörökre!

 

Tied a fény, a káprázat, a pompa,

Enyém az élet mindennapi gondja:

Rég berepült virágos révbe gályád

S szivem még egyre rólad szövi álmát;

Ha megsebezve, ha százszor leverve

Az érzéketlen, őrült küzdelembe',

Megfosztani e kincstől sohse fogják

A legszebb álmok csendes álmodóját.

 

Makai Emil: 1870 – 1901

 

Das Ende

 

Ich weine meine Seele in dieses Lied,

der seinen verlorenen Träumen beweint.

Grüble in meinen Erinnerungen blind

und ich könnte weinen, weinen wie ein Kind:

Für wen habe ich auf dieser Welt gelebt,

sehe, wie sie immer weiter von mir schwebt

‘d, das unberührte, traumhafte Wesen,

meine Liebe, wird niemals zurückkehren.

 

Ich habe es nie geglaubt, dass das real ist,

die seidigen Locken, die Rosen am Gesicht.

Ich schaute halb zitternd in deine Augen,

dass ich auf das Aufwachen könnte glauben.

Hab’ einen Strahl deines Auges behalten,

wie ein geraubter Schatz will es gestalten.

Hinter mir lauerte immer der Schatten,

dass unsere Liebe macht, so Feenhafter.

 

Und doch trotzdem, wenn die Schicksalsstunde schlägt,

mein Herz dann einen kurzen Abschied verträgt.

Tränen steigen mir in dem feuchten Auge,

als jemand würde an die Kehle traue.

Hier wird der Traum der Träume dahinschweben,

wir geben uns die Hand wie zwei fremde Wesen,

ich werde sie im Leben nie mehr finden,

unsere Wege trennen sich für immer!

 

Dir gehört das Licht, der Glanz, die Pracht,

meins die tägliche Lebenslast:

Dein Segler ist am Blumenpier

‘d mein Herz webt noch Träume von dir;

verwundet und hundertmal geschlagen

in den gefühllosen Schlachten,

dieser Schatz kann ihn niemals nehmen,

dem Träumer den schönsten Träumen.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni