Kosztolányi Dezső: Halottak / Die Toten

 

Halottak

 

Volt emberek.

Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.

Nem téve semmit, nem akarva semmit,

hatnak tovább.

 

Futók között titokzatos megállók.

A mély, sötét vízekbe néma, lassú

hálók.

Képek,

már megmeredtek és örökre

szépek.

 

Nem-élők,

mindent felejtő, mindent porba ejtő

henyélők,

kiknek kezéből a haraszt alatt

lassan kihullt a dús tapasztalat.

 

Nem tudja itt Newton az egyszeregyet,

fejére tompa éjszaka borul,

Kleopatra a csókokat feledte

és Shakespeare elfelejtett angolul.

 

Nem ismeri meg itt anya a lányát,

sem a tudós ezer bogos talányát.

Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl

az áhitat, az ima és a csók.

Idézetek egy régi-régi műből,

kilobbant sejtcsomók.

 

1934

 

Kosztolányi Dezső: 1885 -1936

 

Die Toten

 

Waren Menschen.

Wenn auch die nicht mehr gib, gibt die. Wunder.

Die nichts tun und auch gar nichts mehr wollen,

wirken munter.

 

Zwischen den Läufern rätselhafte Steher.

In tiefen, dunklen Wasser stille Netze

stehen.

Bilder,

die schon längst gestarrt ‘d etwas Schönes

bilden.

 

Grabschwänzer,

alles Vergessliche und Zerstörende

Faulenzer,

aus dessen Händen unter das Laub

die reiche Erfahrung tot und taub.

 

Newton kennt das Einmaleins immer noch nicht,

eine trübe Nacht fällt auf seinem Haupt,

Kleopatra erinnert an Küsse, auch nicht

die Englischkenntnisse von Shakespeare verstaubt.

 

Eine Mutter erkennt hier ihre Tochter nicht.

Der Gelehrte seine Erfindungen nicht.

Die sind Tagträumer, die die Wirklichkeit

bezaubert, wie das Gebet und der Kuss.

Die Zitate aus der alten Dichterzeit,

geplatzte Zellknötchen vom Bilderfluss.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni