Toni11 blogja

 

Próza és Poézis

 

Csodálod a virágnak színeit,

Imádod a lányt eszménykép gyanánt,

Fellelkesülsz a nagyság szavaira,

Költő vagy, minden hétköznapi bánt,

 

S mégis, ha a virágnak gyökere

Nem lenne földben, hervadna korán,

Ha a prózába sohse szállna le,

Nem lenne oly virágzó a leány.

 

S midőn a szónok úgy fellelkesít,

Előbb már odahaza jóllakott. -

Igy jár karöltve eszmény és göröngy,

Nem szabad azt széjjelszakítanod.

 

Madách Imre: 1823 – 1864

 

Prosa und Poesie

 

Du bewunderst die Farben der Blume,

du vergötterst das Mädchen als Ideal,

inspiriert von den Worten der Grösse,

bist ein Dichter, dass formlose ist Qual,

 

und dennoch, wenn die Blume die Wurzeln

nicht im Boden hätte, würde vertrocknen,

‘d nie in die Prosa absteigen würde,

hätte das Mädchen nie so schöne Locken.

 

Und wenn der Sprecher dich so ermutigt,

daheim hatte er sich schon satt gefühlt. -

So gehen Ideal und Bult Hand in Hand,

du solltest die so lassen, ungerührt.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Kukoricaföld

 

A kukoricaföldön űlök, várok,

Tán arra, hogy a varju mikor károg

És mikor kell zengő cínnel tovaűzni.

 

A hűs Alkony beborít csöndes kékkel,

Én Rád gondolok nagy gyönyörűséggel

S szeretném a karom derekadra fűzni.

 

A Nap lement. Oly egyedűl maradtam,

A Föld is kezd kihűlni már alattam.

A néma út fölött már a bagoly huhog.

 

A Nap lement. És én még várok, várok.

Terád várok. Nem jössz? És sírdogálok:

Szivemre a bánat halk csöppekben csurog.

 

József Attila: 1905 - 1937

 

Maisfeld

 

Ich sitze im Maisfeld geduldig und warte

gar darauf, wann kräht die Krähe im Garte’

‘d, wann man mit schallender Dose davonjagt.

 

Das kühle Zwielicht bedeckt mich mit Zartblau,

ich denke an dich, du entzückende Frau,

und meine Arme greifen nach dir verzagt.

 

Die Sonne ging unter. Ich blieb ganz allein,

die Erde begann sich zu kühlen, oh Pein.

Die Eule schreit bereits über der Strasse.

 

Die Sonne ging unter. Und ich warte noch.

Warte auf dich. Kommst du nicht? Ich warte doch:

Trauer tröpfelt in Tropfen an die Gasse.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

 Költő

 

A költőnek lángkeblében

Kínos, édes érzelemmel

Mely derűlet s alkony vív!

Mondjátok meg, ó, mi az,

Ami búban és örömben,

Kedv s keserv pillantatában

Itt benn habzik, itt benn küzd,

S mély titoknak fátyolában

Mennyet s poklot rejtve sző?

 

Nékem is pirúlt az élet,

Mint tavasznak hajnala,

S milliom szín pompájában

Fennragyogva szállt felém.

És feküdtem szép ölén,

Szívtam kelyhe balzsamát,

S mért hogy a legédesebb csöpp

Fájdalommal elvegyűlve

Forra végig ajkamon?

 

Röppenj, röppenj, szűk Jelenlét!

Keskeny nékem e határ;

Múlt s Jövő tekintetemnek

Messze, messze, messze int.

Ismeretlen, szent Haza!

Hol vagy, ah, rendelve nékem?

Nyugtalan szív merre vágysz?

 

1826.

 

Kölcsey Ferenc: 1790 - 1838

 

Dichter

 

Auf des Dichters Flammenbusen

mit peinlich-süssen Gefühlen,

die Heiterkeit ‘d Zwielicht kämpft!

Bitte sag mir, was ist das,

was in Trübens und Freude

in dem Moment von Mut und herb,

er schäumt hier rein, kämpft hier drin,

in tiefe Geheimschleier gehüllt,

was Himmel 'd Hölle heimlich webt?

 

Auch für mich weckte das Leben,

wie der Frühlings Dämmerung

in Pracht von Millionen Farben

Strahlend flog er auf mich zu.

Ich lag auf ihrem Schoß, sein

Kelchbalsam atmete ein,

‘d warum die süßesten Tropfen

vermischt mit dem schmerzenden Leid

kochte auf meinen Lippen?

 

Flieg, du flieg, schmale Gegenwart!

Die Grenzen sind für mich eng;

das Vergangenheit ‘d Zukunftsblick,

es winkt ganz weit, weit, weit weg.

Fremde heilige Heimat!

Wo bist du, äh, für mich bestimmt?

Banges Herz, wo sehnst du dich?

 

1826.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Hangulat estefelé

 

Fák levelén, arany szalmán

Hűs szél suhan finom nesszel.

Szivemre hullt szép hangulat

Megfogott és nem ereszt el.

 

Könnyű bilincs csörren rajtam,

Szabad vagyok — láncra verten,

Aranyával nap hinti be

Szemem, szám és szivem lelkem.

 

Rámnevetnek sor bokorból

Bab, borsó meg krumpli, lencse.

Fonál nyúlik, mint napsugár,

Végén pók csüng: jó szerencse.

 

Feszülő kék égi tájon

Gólya libeg lomha körrel.

Remegő kék bokor alján

Libánk motoz piros csőrrel.

 

Eső esett. Fa levelén

Nap sugara meg-megcsillan,

Hulló csöndben fürgén, puhán

Fecskék acél teste illan.

 

Föl az égre bár szállhatnék

Sok csodától lelkesülve

Csókot dobnék e világra

Felhő csipkés szélén ülve

 

Zengő kedvvel rádobolnék

Kéklő égi ablakokra,

S vidám szívvel ráköszönnék

A kifestő csillagokra.

 

Thurzó Lajos: 1915 - 1950

 

Stimmung gegen Abend

 

Auf den Blättern und auf dem Stroh,

kühle Wind mit sanfter Brise.

Ganz stimmungsvoll ist auch das Herz,

lässt mich nicht los, der Baumriese.

 

Eine Schelle klingelt an mir,

ich bin so frei – gebunden fest,

die Sonne bestreut mich mit Gold,

die Augen, der Mund ‘d auch das Herz.

 

Aus den Büschen lachen mich an

Bohnen, Erbsen und die Linse.

Ein Faden spannt sich am Sonnenstrahl,

am Ende zum Glück eine Spinne.

 

An den blauen Landschaftshimmel,

ein Storch schwebt mit trägem Kreisen.

Am Fuss des zitternden Busches,

unsere Gans mit rotem Schnabel.

 

Es regnete. Auf dem Baumblatt

die Sonnenstrahlen blitzen auf,

schnell in sanft fallender Stille

stählernen Schwalben im Anlauf.

 

An den Himmeln würde fliegen,

begeistert von vielen Wundern,

ein Kuss an der Welt zuwerfen,

oben auf der Wolke sitzend.

 

Ich würde es gern zuwerfen

an den blauen Himmelsfenstern,

und ich will vom Herzen danken,

zum bunten Bild von den Sternen.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Megint Petőfi

 

Berlini Bábel zsivajába

Besüvöltött a hangod.

Hallgattunk, mint vasárnap reggel

Pusztában a zengő harangot.

 

Ging - galang... ma hívó szavadra

Virágosan templomba jöttünk.

Nagy lobbanások örök magyarja

Égő szemmel, némán köszöntünk.

 

És egy percre remegő csendben

Messzi pusztává tágult a város.

Földerengett bohón a multból

Szülői ház, rét, lomb, akácos...

 

Zúgva sikolt az "Egy gondolat..."

Csaták füstje, bibor véreső,

Szárnyaszegett száz magyar álom,

Könnybe, búba, gyásztóba vesző.

 

A kalapált német lelkeken

Átsuhant a tarka délibáb,

S vágtattak a képzelet rónán

Aranyszőrű táltos paripák.

 

Idegenek hullattak eléd

Sok kései piros virágot.

Hazátlanok kincsét adom én:

A dacos, szép szomoruságot.

 

Ölvedi László: 1903 – 1931

 

Petőfi ermahnt

 

Zum Radau von Babel in Berlin,

deine Stimme hat reingeschallt.

Waren still wie am Sonntagmorgen,

wie läuten die Glocken in Wildnis.

 

Ging – galang … wie rufende Worte,

mit Blumen, kamen wir in Kirche.

Ewiger Ungar des grossen Flimmerns,

mit Tränen vollen Augen in Stille.

 

Minuten lang bebender Stille,

zu ferne Einöde wurde der Raum.

Verspielt aufhellte aus der Tiefe

Elternhaus, Wiese, Akazie, Laub, ...

 

„Ein Gedanke …", schreit schwirrend auf

Rauch der Schlachten, Purpur, Blutregen,

hundert zerbrochene Ungarn, Träume,

Tränen wurden zu Trauerseen.

 

Auf gehämmerten deutschen Seelen

bunte Luftspiegelung glitt hierbei

‘d galoppierten an der Vorstellungskraft

Goldhaarige Rosse vorbei.

 

Fremde warfen vor dir am Boden,

viele rote Blumen des Mitleids.

Ich bot der Schatz der Heimatlosen:

Die trotzige, schöne Traurigkeit.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni