Toni11 blogja

 

Zempléni Árpádnál.

 

Csöndes falucskám ringató ölébűl

Kiszálltam én is emberek közé;

Jaj nehezen ment! . . . a poéta vénül,

Fejét a dér már végig öntözé.

írása lassú, modora iromba,

Bágyadt szemében nincs már semmi fény.

Kaczagva szól a fővárosi pompa:

»Hej, mit keressz itt te fakó legény?«

 

Hogy mit keresek? . . . Poétára vágytam!

Valami édes szomjúság gyötört,

Falumban többé nyugtot nem találtam,

A »mehetnékem« lázasan kitört,

Hisz’ életemnek vége lesz maholnap,

Az út, hol járok, — lefelé vezet;

S ha nem egyébért, hát vigasztalónak

Szorítsak egyszer baráti kezet.

 

Kopogtam. Bent a költő istennője

Susogva kérdé : »ki van oda kint?«

»Az Érzsinóták méla éneklője !«

Nyilik az ajtó, szemembe tekint.

E kopott vándor apja Erzsikének?

Arczán barázdák, fején szürkeség.

E fonnyadt ajkon csendült meg az ének?

Egymásba öltve annyi kis mesét?

 

Ej, félre most a meddő tűnődéssel!

Hozzátok jöttem, ime itt vagyok!

Éreztem azt, hogy magyar szivességgel

Enyhe meleget nyújt a házatok.

Sokáig fáztam, melegedni vágytam,

S letenni a sok gondot és terűt.

. . . A költő jött és átölelte vállam ;

»Isten hozott s szive ajkára ült.

 

S a fakó vándort mint beczézgetétek,

Folyván a szó, mint rohanó patak!

Aranyos Erzsit százszor kérdezétek,

Miért örökké áldva-áldalak!

Piroska lelke alászállt az égből,

Hogy jelen legyen a találkozón:

Egy sóhaj röppent ártatlan szivéből:

»Ne félj! Erzsiért én imádkozom!«

 

S hullt gyors ütemben az idő fövénye,

Vándor poéta ismét útra szállt;

De oda lopta szerető szivébe,

Amit a költő házában talált.

Szives barátság, verőfény nem álom,

Mind egy halomban itt van lelkemen;

S most kis falumban társtalan magányban

Ennél melegszem szünes-szüntelen ! . .

 

Révai Károly 1856 -1923

 

Beim Arpad Zempléni.

 

Aus dem Schoss meines stillen Dorfes bin

ich auch unter die Leute gekommen;

oh, es war schwer! … Der alte Dichter horcht es,

der Raureif hat den Kopf ganz erklommen.

Schreibweise langsam, Manieren gewaltig,

in seinen schlaffen Augen ist kein Licht.

Der Glanz der Hauptstadt wird langsam fragwürdig:

"Hey, was machst du hier, du altes Sprössling?“

 

Wonach suche ich? … Ich suchte den Dichter!

Komisches süsser Durst hat mich gequält,

und ich hätte im Dorf keine Ruhe mehr,

ich musste weg, etwas hat mir gefehlt,

denn mein Leben wird baldmöglichst beenden,

der Weg, auf der ich laufe, führt abwärts;

und nicht zuletzt wird es tröstlich enden

einmal der Hand schüttle meines Freundes.

 

Ich klopfte. Drin ist die Göttin des Dichters

flüsternd fragte: Wer ist da draussen?“

„Der arme Sänger, die Elisabeths Liedern!"

Die Tür geht auf, er sieht mir in die Augen.

Dieser schäbige Mensch ist Elizabeths Vater?

Zerfurchte Wangen und grau auf dem Kopf.

Erklängt das Lied aus diesem grauen Krater?

Viele kleine Geschichten zärtlich bezopft?

 

Beiseite mit dem unfruchtbaren Sinnen!

Ich bin zu Euch gekommen, da bin ich!

Ich fühlte die Liebe, den ungarischen

Es strahlt eine leichte Wärme an mich.

Mir war lang kalt, nach Wärme sehnte ich mich,

wollte das Ärger und Last entgleise.

Der Dichter kam und umarmte mich herzlich;

»Bist willkommen» sagten die Lippen leise.

 

Von dem blassen Wanderer ist viel gesagt,

das Wort lief so wie der rauschende Strom!

Von süssen Elizabeth hundertmal gefragt,

warum segne dich wie einem Symptom!

Piroskas Seele stieg vom Himmel herab,

dass sie beim Treffen nicht vorübergeht:

Ein Seufzer entfloh ihrem treuen Herzen:

"Fürchte nicht! Ich bete für Elisabeth!«

 

Die Zeit hat mit rasendem Tempo verschmerzt,

der alte Dichter machte sich auf den Weg;

aber er stahl es in sein liebendes Herz,

was er im Haus des Dichters fand am Steg.

Herzliche Freundlichkeit, Strahlen volles Traum,

es ist alles hier in meiner Seele;

und jetzt im Dorf in einem winzigen Raum

auf dieser Zeit immer zurücksehne.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Öreg vagyok . . .

Öreg vagyok én már,
Fáradt öreg, tétlen.
Küzdés, nyomor napjaiból
Tenger időt éltem.
Küzdés, nyomor közt is
Volt egy drágaságom,
Elvesztettem azt is immár
Sivatag pályámon.

Hírnév, kincs, dicsőség:
Sok szép álom, fényes.
Nem tagadom, volt is róluk
Néha álmom, édes.
Ám való csak egy volt,
Az én drágaságom.
Most már az is álmok álma,
Arany ifjúságom.

Kutatok a múltban,
Nézem a jelenben,
Fürkészem az eljövendő
Messze végtelenben:
Lesz-e híre-hamva,
Jelzi-e nyom voltát,
Hogy ez az én földi pályám
Mire való volt hát ?

Fáradt vagyok, fáradt
S im tenni kell, tenni.
Gyötri testem, gyötri lelkem
Az a "sehol-semmi".
Fölöttem az idő
Repül felhő-szárnyon,
Alant az én történetem
Száll suhanó árnyon.

 

Jékey Aladár 1846 – 1919

 

Ich bin alt …

 

Ich bin schon alt, sehr alt,

müde alt und arglos.

Die Tage des Kampfes, Elends

sind vergangen kampflos.

Zwischen Kämpfe 'd Elend

hatte ich einen Schatz,

das habe ich auch verloren

in der Wüste der Hatz.

 

Mein Ruf, mein Schatz, mein Ruhm:

sehr viel schöne Träume.

Ich leugne nicht, es gab welche, wie

viele bunte Bäume.

Doch es gab nur einen,

`d das war die Kostbarkeit.

Nun, das ist der Traum von Träumen,

war meine Jugendzeit.

 

Forsch‘ in Vergangenheit,

schaue in Gegenwart,

und ausforsche ich die Zukunft,

sehr weit gewissenhaft:

Wird es etwas geben,

gibt es eine Spur an,

ob meine irdische Laufbahn,

für etwas nützlich war?

 

Bin müde, so müde

doch ich bin ein Realist!

Plagt mich mein Körper, die Seele

dass, das "nirgendwo – nichts".

Die Zeit ist über mir

fliegt, auf Wolkenflügel,

unten ist meine Geschichte

als schattigen lügen.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

  

… és egy könnycsepp lecsordul arcomon …

 

A tél lassan jelentkezik, a hideg itt van már,

melegen felöltözve az utcára bátorkodom.

Az eresz alatt dideregve egy utcai zenész áll,

látom, és egy könnycsepp lecsordul arcomon…

 

Be van burkolva, énekét hallom a sál alól,

kicsit megrázkódom a rég nem hallott dalon.

Egy ismert, szép szerelmes melódiát dúdol,

hallgatom, és egy könnycsepp ismét lecsordul arcomon…

 

Megállok és hallgatom a hegedű síró hangját,

szomorúan végig simítok őszülő hajamon,

pillanatra elfelejtem életem minden haragját.

érzem, mert egy könnycsepp lecsordul a már nedves arcomon…

 

Egy aranyos kislány, olyan három éves,

galambokat zavar e karácsony előtti napon,

gondolatom az én kis unokámra téved,

eszembe jut minden, és a könnyek már folynak az arcomon…

 

Majd egy pillanatra nem hiszek fülemnek:

„Nagyapa, megfogsz nekem egy kis galambot?“

A kislány kérdezte tiszta magyar nyelven,

és most már a könnyek, mint zúduló patak folyik le arcomon…

 

Tőlem, az életben ezt már senki sem kérdezi,

anyja megtiltotta, mint nagyapa, az unokám szeretni.

Talán, valamikor ott fenn vagy ott lenn, meg fogom érteni,

de, akkor egy csepp könny sem csordul le már, többé az arcomon...

 

Mucsi Antal-Tóni                                        2009 December 04

 

… und eine Träne tropft von meinem Gesicht herunter…

 

Der Winter kommt langsam, die Kälte ist schon da,

warm angezogen traue mich auf das Zwielicht.

Ein Strassenmusiker zittert unter der Traufe,

ich fühle, eine Träne tropft über mein Gesicht …

 

Warm eingepackt, höre ihn unter dem Schal singen,

es schaudert mich bei dem so lang nicht gehörten Lied.

Summte eine bekannte, schöne Liebesmelodie,

ich fühl es wieder tropft eine Träne über mein Gesicht …

 

Blieb stehen ‘d lauschte der weinenden Stimme der Geige

und kratzte ich sanft mein grauhaariger Kopf schlicht.

Ein Moment vergass ich die ganze Wut des Lebens

und tropften wieder die Tränen über dem feuchten Gesicht …

 

Ein süsses kleines Mädchen, circa drei Jahre alt,

die Tauben jagte sie an diesem Vorweihnachtliche Licht,

mein Gedanke landet bei meiner kleinen Enkelin,

es kommt alles in Sinn und die Tränen fliessen schon an Gesicht …

 

Dann traue ich für einen Moment meinen Ohren nicht:

„Grossvater, kannst du eine Taube fangen für mich?“

Das kleine Mädchen fragte ihn fliessend Ungarisch,

‘d jetzt sind die Tränen wie ein wilder Strom, floss über mein Gesicht …

 

In meinem Leben fragt mich das niemals keiner,

ihre Mutter hat es verboten unvergänglich.

Vielleicht irgendwann werde ich es auch verstehen,

doch dann tropft kein Tropfen Träne mehr runter, nie mehr auf mein Gesicht …

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Kisteleki Edének

 

Ha meghalok s te túlélsz engemet,

Tégy tanúságot arról, hogy mi voltam!

Kitüntetés, rang nem kellett nekem,

Lenéztem mindig büszkén, hidegen

Hiú hatalmat, külső, cifra fényt,

De könnyes szemmel szántam a szegényt

És szeretetről, jóságról daloltam!

 

A benned érző kedves, drága szív,

A benned égő fényes, tiszta lélek

Megértett engem… Ó, hadd nézze hát

Mivoltomat a te szemeden át

Az eljövendő századok sora!...

Mert akkor, én nem múlok el soha,

Babéros fejjel mindörökre élek!

 

Ábrányi Emil 1850-1920

 

Für Kisteleki Ede

 

Wenn ich sterbe und du überlebst mich,

sollst bezeugen davon, was ich gewesen bin!

Auszeichnung, Rang, das wollte ich nie haben,

verachtend kalt sah ich an solche Taten,

für Eitelkeit und Glanz hab kein Erbarmen,

doch mit feuchten Augen sah ich die armen

und sang von Liebe und Gutheit vor mich hin.

 

In dir schlägt, ein liebes, gefühlvolles Herz,

mit einem hellen Licht brennende Seele,

der mich versteht, der soll mit deinen Äuglein

sehen, meinen kotzjämmerlichen Dasein,

‘d das Schicksal kommende Jahrhunderte, weil

dann, gehe ich niemals unter der Erde,

mit Lorbeeren am Kopf, werde ich leben.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Karácsony

 

Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén' a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.

Ma ugy kén', hogy egymást öleljék
Szivükre mind az emberek -
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg...

 

Kihült a szív, elszállt a lélek,
A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
S minden igazság a kereszté...
Elvesztette magát az ember,
Mert lencsén nézi az eget,
Megátkozza világra jöttét -
Beteg a világ, nagy beteg...

 

Ember ember ellen csatázik,
Mi egyesítsen, nincsen eszme,
Rommá dőlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve...

Óh, de hogy állattá süllyedjen,
Kinek lelke volt, nem lehet!...
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
Beteg a világ, nagy beteg!...

 

1899. december 23.

 

Ady Endre 1877 – 1919

 

Weihnachten

 

Gar würde heut’ der Friede feiern,

es wäre heute der Messias Tag,

die Erde sollte zu Himmel werd’n,

um seinen Retter empfangen mag.

Heute sollten sie sich umarmen

alle Menschen an ihren Herzen, –

doch es gibt hier kein Dank ‘d kein Friede:

Krank ist der Welt mit grosser schmerzen …

 

Das Herz ist kalt, die Seele ist weg,

Sehnsucht, Flamme, heute ungehört;

Herodes sind hier alle Grösse,

und die Wahrheit nur dem Kreuz gehört …

der Mensch hat sich schon selbst verloren,

durch Linsen sieht der Himmel schwärzer,

verflucht seine eigene Geburt –

krank ist der Welt mit grosser schmerzen …

 

Die Menschen kämpfen gegen Menschen,

was uns vereint, hat keine Ahnung,

das Haus des Messias liegt in Trümmer,

Lehren ‘d Moral sind in Verbannung …

Doch zu dem Tier herabzusinken,

wessen Seele war es! Ist nicht wahr,

grosser Himmel, ein neuen Messias:

Krank ist der Welt mit grosser schmerzen …

 

23. Dezember 1899

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni