Toni11 blogja

Wilder Rosenbusch

***
Wie steht er da vor den Verdunkelungen        
des Regenabends, jung und rein;           
in seinen Ranken schenkend ausgeschwungen
und doch versunken in sein Rose-sein;  
***
die flachen Blüten, da und dort schon offen,  
jegliche ungewollt und ungepflegt:         
so, von sich selbst unendlich übertroffen
und unbeschreiblich aus sich selbst erregt,      
***
ruft er den Wandrer, der in abendlicher
Nachdenklichkeit den Weg vorüberkommt:   
Oh sieh mich stehn, sieh her, was bin ich sicher
und unbeschützt und habe was mir frommt.   

***

Irta: Rainer Maria Rilke 1875 – 1926

***

***

Vadrózsabokor

***

Ahogy itt áll sötétségbe merülve

esti esőben, csupaszon;

hajtása kapaszkodásra lendülve

elmerengve mint rózsa amazon;

***

Lapos virágok, itt-ott már kinyílva,

egyik sem kívánt él elvadultan:

így, magát végtelenül túlszárnyalva

és leírhatatlanul önfelindultan                                        

***

szólítja a vándort, ki az esteli

gondolatokba merülve ott megy:

O nézz állok, nézz most, mily mesebeli

védtelen, és létem egy átélt kegy.

***

Fordította: Muci Antal-Tóni

Édes anyám te vagy most is...

1

Édes anyám te vagy-most is

Egyetlen egy menedékem!

Jöjj el hozzám néha-néha

Letörölni verejtékem.

2

Földön járó emberek közt

Ugy sincs a ki vigasztalna,

S hogy elhagytam, elkerül most

Az élő isten irgalma.

3

Küzködésben, vergődésben

Telik éltem egész hoszsza,

S árva szívem a békének

Bár egy cseppjét szomjúhozza.

4

Enyhe szellő rám-rám fuvall

Nyitott ablakomban állva,

Tétovázó szemem fürdik

Enyhe, szende holdsugárba'.

5

Fényes csillagseregével

Még az ég is letekint rám,

S elmerengve fejem szédül —

Mint a gyermek rengő hintán . . .

6

Megnyugodnám, megpihennék

Bár egy hajszál támasz volna,

Melyre mostan rá borulnék, —

Vagy valaki átkarolna.

7

Nincsen semmi, nincsen senki,

Nem jut lelkem soh' se' révbe,

Csak vergődik, csak elmerül

Az enyészet tengerébe.

***

Dömötör János 1843 - 1877

***

***

Meine liebe Mutter du bist jetzt auch…

1

Meine Mutter du bist jetzt auch,

meine letzte Zufluchtsstätte!

Du wärst die, der von Zeit zu Zeit

meinen Schweiß, abwischt, hätte.

2

Unter den Menschen diese Erde

tröstet hier mich keiner mehr, und

seit ich dich verlassen habe,

Gottes Gnade setzt sich zu Wehr.

3

Herumkämpfen, herumzappeln

das war mein Schicksal lebenslang,

doch mein Herz durstet nach Frieden

obwohl der Mund an Hahn hang.

4

Eine leichte Brise weht mich an

an offenen Fenster ins Gesicht,

die zögernden Augen baden

im Sonnenuntergangmondlicht.

5

Mit der hellen Sterne-Armee-,

gar der Himmel schaut auf mich herab,

bin versonnen und schwindelig –

wie ein Kind der an Schaukel saß.

6

Sich beruhigen, ausruhen,

wenn nur Unterstützung hätte,

einen Kniefall würde machen

und sie würde mich umarmen.

7

Es gibt nichts, es gibt niemanden,

für die Seele, gibt`s kein Hafen,

nur noch zappeln, nur versinken

in das Meer des zerfallen.

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

Der Tod des Dichters

***

Er lag. Sein aufgestelltes Antlitz war

bleich und verweigernd in den steilen Kissen,

seitdem die Welt und dieses von-ihr-Wissen,

von seinen Sinnen abgerissen,

zurückfiel an das teilnahmslose Jahr.

***

Die, so ihn leben sahen, wußten nicht,

wie sehr er Eines war mit allem diesen;

denn Dieses: diese Tiefen, diese Wiesen

und diese Wasser waren sein Gesicht.

***

O sein Gesicht war diese ganze Weite,

die jetzt noch zu ihm will und um ihn wirbt;

und seine Maske, die nun bang verstirbt,

ist zart und offen wie die Innenseite

von einer Frucht, die an der Luft verdirbt.

***

Írta: Rainer Maria Rilke

***

***

A költő halála

***

Ott feküdt. Az arca magasra emelve

a magas párnán is sápadtan tiltakozva,

amióta a világ a tudásától megfosztotta,

majd a tűnődéseitől is elszakította,

visszaesett egy fásult helyzetbe.

***

Azok, kik így élni látták, nem hittek,

hogy ő, egy volt ezzel az egésszel;

mert ezek; ezek a mélyek, ezek a rétek

most arcává váltak ezek a vizek.

***

Ó, az arca volt a messzeség erdeje,

mely hozzá és érte harcolni akar,

és a maszkája, mely aggódást takar,

nyitott és érzékeny mint a belseje

egy gyümölcsnek, amely megposhad hamar.

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

Az anyák csak éjjel sírnak... 

***

Milyen jó, mikor először mondja ki: anya,
Közben hozzád bújik, és aranylik mosolya.
Büszkeség tölt el, mikor feláll és feléd lép,
Két karod kitárva vigyázod őt, míg eléd ér.
Elérzékenyülve nézed, kis lábai mit bírnak,
Könnyeid nyelve tudod jól,
hogy az anyák csak éjjel sírnak.

***

Aztán mikor az aprócska gyermeked beteg,
Idegességedben teljes tested-lelked remeg,
Lázas homlokát simogatva mesélsz őneki:
Ügyeled, ahogy a gyógyszereket beveszi,
Mosolyogsz, bár aggódva az orvost hívtad,
Könnyeid nyelve tudod jól,
hogy az anyák csak éjjel sírnak.

***

Aztán rohannak az évek, felnő a gyermek,
Jönnek a kamaszkori, lángoló szerelmek.
Előbb csillogó szemmel együtt áradoztok,
Nagy csalódás, vele kell szomorkodnod,
Tőled vár vigaszt, hisz tebenned bíznak.
Könnyeid nyelve tudod jól,
hogy az anyák csak éjjel sírnak.

***

Csak telnek az évek, és öreg, beteg leszel,
Tudod, hogy az orvosod mindhiába kezel.
Boldogságod már csak felnőtt gyermeked,
Könnyel szemében csókolja meg két kezed.
Ugrálsz körülöttük, ahogy fájó lábaid bírnak,
Könnyeid nyelve tudod jól,
hogy az anyák csak éjjel sírnak.

***

Váriné Gulyás Ilona

***

***

Mütter weinen nur nachts …

***

Wie schön ist es, wenn sie zum ersten Mal sagt, Mutti,

währenddessen schmiegt sie dich und will einen „Guetzli“.

Du bist so stolz, wenn sie aufsteht und zu dir tippelt,

beide Arme streckst du aus, wenn sie zu dir schrittet.

Emotional siehst was die kleinen Füße tragen,

Tränen schluckend weiß du, zu gut,

die Mütter dürfen nur über Nacht weinen.

***

Alsdann, wenn dein winziges Kindlein krank wäre,

in deiner Angst, zittert dein Körper ‘d Seele,

Du streichelst ihre fiebrige Stirn, verzählst Märchen:

Kümmerst darum, um die Arznei, einzunehmen,

du lächelst, obwohl ängstlich willst den Arzt erreichen,

Tränen schluckend weiß du zu gut,

die Mütter dürfen, nur über Nacht weinen.

***

Dann die Jahre vergehen, wächst das Kind auf,

dann kommen die Flegeljahre, Liebe ist im Anlauf.

Zuerst freut ihr euch beide, mit funkelnden mit Augen,

bei der Enttäuschung, musst du auch mit ihr trauern,

sie erwartet Trost, weil sie tut mit dir alles teilen.

Tränen schluckend weißt du zu gut,

die Mütter dürfen, nur über Nacht weinen.

***

Die Jahre Vergehen und du wirst alt und krank,

du weißt es, dass der Arzt dich nicht mehr heilen kann.

Dein Erdenglück ist nur dein erwachsenes Kind,

sie küsst deine beide Hände mit Tränen Gesicht.

Deine Füße sind schwach, aber willst es nicht zeigen,

Tränen schluckend weißt du zu gut,

die Mütter dürfen, nur über Nacht weinen.

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

Hóvirág

1

A misén ott volt Ida is,
A szép, halvány jegyzőleány,
S álmodozó éjszemével
Édesdeden nézett reám.
Körültünk az ének zengett,
S beáradt a tavaszi fény.
A doktor súg, és megnyomint:
»Egy év múlva meghal szegény.«

2

Az erdőn át haza kísértem.
Oly halvány volt, hogyan fehér,
Mint a gyönge kis hóvirág,
Mely nyarat, őszt soha nem ér.
És vidám volt, és oly boldog,
Mint maga a szép kikelet,
Mely friss lombok koszorúit
Bontogatta fejünk felett.

3

Az erdei fülemile
A bokrok közt dalolgatott,
– Álljunk meg, – szólt. És a szemén,
Mint egy harmat könny csillogott.
– Kis Ida, mért sír? mondja csak.
– Egy mese jutott eszembe,
Egy mese, – szólt mosolyogva –
Hogy a madár leány lelke.

4

Az útfélen vadrózsa nyílt,
Szólt: – Hajamba tűzök egyet.
És két bimbót leszakított,
S kalapomhoz tűzött egyet.
És mikor elváltam tőle,
Megszorította a kezem,
Utána néztem hosszasan,
S nem láttam többé sohasem.

***

Gárdonyi Géza 1863 – 1922

***

***

Schneeglöckchen

1

An Messe war auch Ida dort,

das schöne, blasse Notarin,

mit verträumten Augen sah mich an

die hübsche, keine Ungarin.

Rund um uns sangen die Leute,

Frühlingssonne schien an Fenster.

Der Arzt flüsterte mir leise:

„Die Arme, sie wird bald sterben.“

2

Hab sie nach Hause begleitet.

Sie war so blass, so zart und weiß,

wie die kleinen Schneeglöckchen, die

den Sommer nie erreicht am Theiß.

Und sie war so froh und glücklich,

wie das frühlings Erwachen selbst,

welche die Kränze aus frischem

Laub, auf dem eigenen Haupt steckt.

3

Der Nachtigall aus dem Wald

sie sang laut zwischen den Büschen,

"Bleiben wir stehen", sagte sie ‘d in

Auge, Tau Träne glitzerte.

„Kleine Ida, warum weinst du?“

„Ich dachte an ein Märchen, ja

ein Märchen!“, — sagte sie lächelnd—

„Dass, der Vogel ist des Mädchens Seele!“

4

Am Weg wuchs wilde Rose, ‘d sie

sagte: „Einen stecke im Haar."

Sie schnitt zwei Knospen ab,

einen steckte an der Hut an.

Und als ich mich scheiden ließ,

drückte sie meine Hände fest,

sehr lange hab sie angesehen,

^d ich habe sie, nie mehr gesehen.

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni