Toni11 blogja

 

Csalékony tavasz

 

Vége ismét a tavasznak,

Alig kezde nyílni még;

Ím a szelek fagyot hoznak,

Újra gyászt ölt a vidék.

 

Megjelent már egy-két fecske,

S vígan, könnyen szálldogált;

De ma már a házereszbe

Némán húzza meg magát.

 

Mért siettél kifakadni

Gyönge bimbó itt a fán?

Lásd, most így kell elsorvadni,

Nem is nyílva, fagy mián!

 

Vissza, vissza kis bogárka,

Mért jössz ki a fal megől?

Nincs zöld fű, nincs nap sugára,

Éhség és hideg megöl…

 

Ón, ne siessünk remélni,

Csalfa tündér a remény!

Jobb, ki megtanula félni,

Mint ki vak s vesztébe mén!

 

1867. april 1-én

 

Szulik József, 1841-1890 (Óbecsei prépost és esperes-plébános 1878 – 1890

 

Trügerischer Frühling

 

Der Frühling ist wieder erbost,

es fing erst an Blühen;

die Winde bringen wieder Frost,

die Wiesen traurig Blüten.

 

Ein paar Schwalben schon gekommen,

‘d, die schwebten fröhlich und leicht;

im Nest, reissen sich zusammen,

dort sitzen sie schweigend ‘d bleich.

 

Warum hast dich schnell geöffnet,

du zarte Knospe am Baum?

Sieh, so wirst du hier getötet,

verwelkt, aber gelebt kaum.

 

Zurück, zurück kleiner Käfer,

warum kommt aus der Wand Riss?

Kein grünes Gras, kein Sonnenschein,

Hunger ‘d Kälte töten dich.

 

Wir sollen nicht zu schnell hoffen,

Hoffnung ist Betrüger Fee!

Besser, wenn lernst, Angst zu haben,

sonst kannst du verloren geh.

 

Foprdította: Mucsi Antal-Tóni

 

Elfogyni látszik minden

 

Elfogyni látszik minden

az ég

már nem olyan kék

mint máskor az

ébredő tavaszon

most szürkére váltotta az inget

a fakadó virág is

rozsda színű a nyújtózó barackon

a föld is valahogy kisebb

mintha összemennének

az ablakok

a házak nyögve vedlik a vakolatot

hiába nézem kutatom

valami elhagyott

önmagam kutatom

az utat kémlelem ahol eddig jártam

keresem a célt ahová vitt

roskadva a lábam

nincs nyoma

elszállt

mint a tavaszi pára

az ősszel mélyre szántott fekete

tarlók felett

én lettem kevesebb

már csak pihenni akarok

mélyen magamba nézve

szembe nézni

a dermesztő téllel

mi lassítja már az elmém és

lefogja a karom

pedig tennék még

hisz annyi vágyat

ültettél belém Uram

hangosan ordítom

még élni akarok

ugye ez még nem a cél

nem akarhatod

hogy fél munkát végezve

hagyjak itt mindent

mit álmodni engedtél

és én hittem hogy

ennél még többet is adhatok.

 

Rigó Tibor: 1961 –

 

Es scheint alles zur Neige gehen

 

Alles scheint zur Neige zu gehen

der Himmel

ist nicht mehr so ​​blau

wie üblich

wachende Frühling

jetzt wechselte er das Hemd zur Grau

die knospenden Blumen auch

auf die reckende Rostfarbe der Aprikose

die Erde ist auch irgendwie kleiner

als ob zusammengehen würden

die Fenster

die Häuser stöhnen und blättern den Putz ab   

vergebens schaue und suche

etwas hat mich verlassen

ich stöbere mich durch

ich erspähe den Weg, auf der ich bisher lauft

ich suche das Ziel, wohin es mich geführt hat

meine Beine verkrampfen sich

es gibt keine Spur

es flog weg

wie der Frühlingsnebel

über den im Herbst tiefgepflügte Schwarzen

Stoppelfeld über

ich wurde weniger

ich möchte mich einfach nur ausruhen

Tiefschauend in mich hinein

Gesicht zu Gesicht

mit dem eiskalten Winter

was verlangsamt meinen Geist und

mein Arm hält es fest

aber ich würde es so viel tun

soviel Glaube so viele Wünsche

hast du in mich verpflanzt mein Herr

ich schreie laut

möchte immer noch leben

gell das ist noch nicht das Ziel

du kannst es nicht wollen

eine halbe Arbeit zu machen

soll ich alles hierlassen

wovon du mich träumen gelassen hast

und ich dachte es mir

ich könnte von mich noch mehr geben.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Csak egy lépéssel

 

Csak egy lépéssel

távoldnánk el olykor önmagunktól

nem függenénk többé

a bennünk kikevert csodás azúrtól

mert nem baj ha

a nyári kék ég olykor beborul

hisz eső kell hogy verje a házat

a fal rései közé esővíz szorul

és reggelre lesz majd belőle

csodálni való

hajnali pára

ami ezüstöt fon

az ablakra a fákra

értsd

mi van ha egy lépéssel olykor kilépünk önmagunkból

tanulni tudunk a reánk tapadt múltból

az

Istenhez közelebb

érhetne a kezünk

megsúgná talán

hogy miért is létezünk

ám kitudja azt is miért volna tudni jó

a jövő elsüvít mellettünk

mint a kilőtt puskagolyó

ha ottragadunk mindig a múltban

kutatva mélyén vajon bennünk még mi van

azúr vagy ború

ragyogás vagy este

ha nem csak magunkba

néznénk talán

értenénk hangját

a reánk tapadó

fájdalmas nagy csendnek.

 

Rigó Tibor: 1961 –

 

 

Wen wir nur ein Schritt

Wenn wir nur ein Schritt

würden manchmal entfernen von uns selbst

wären wir nicht länger abhängig

von uns gemachten wunderbaren Azurblau

weil es nicht schadet wenn

der Sommerblaue Himmel manchmal bedeckt ist

denn es muss auf das Haus regnen das

das Regenwasser zwischen den Rissen in der Wand bliebt

und es wird am Morgen

ein bewundernswerter

Morgennebel

den Silberfaden webt

an das Fenster und an den Bäumen

verstehst

was wäre, wenn wir manchmal aus uns selbst heraustreten

und wir können aus unserer Vergangenheit lernen

und

näher zu dem Herr Gott

wären unsere Hände,

würde er uns vielleicht zuflüstern,

warum wir existieren

und wer weiss warum wäre es gut zu wissen

die Zukunft saust an uns vorbei

wie eine abgefeuerte Gewehrkugel

wenn wir immer in der Vergangenheit stecken

und suchen tief in uns, um zu sehen, was sonst in uns ist

azurblau oder bedeckt

strahlen oder dunkeln

wenn nicht nur in selbst

würden wir schauen

wir würden die Stimmen verstehen

von an uns klebenden

Schmerzhaftes grossen Schweigen.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Népdal

 

Szomorúan szól a magyar nóta,
Hiszen máskép, hogy mikép is szólna?
Nem tudom, mi van ezen a népen:
Sírva vigad, hej a magyar régen!

Összeütöm mégis a bokámat,
Kalapommal elfödöm orczámat;
Elfödöm: nem akarom, hogy lássák
Két szememnek sűrű könyhullását.

A sarkantyú pöng a csizmám sarkán,
Ugy elmulat rajta ez a kis lány:
Mert a magyar ember sarkantyúja
Csak is ugy szól, valamint a nóta.

Húzd rá czigány, szomorúan húzd rá,
Mintha anyád halálára húznál!
Szemem könyez, sarkantyúm pöng szépen:
Sírva vigad, hej a magyar régen!

 

Szulik József: 1841-1890 (Óbecsei prépost és esperes-plébános 1878 – 1890)

 

Volkslied

 

Traurig tönt der ungarische Gesang,

wie soll sonst tönen, der uralte Klang?

Weiss ich nicht, was ist mit diesen Völkchen:

Fröhlich singend tut, der Ungarn heulen!

 

Die Knöchel schlag’ ich festlich zusammen,

mit dem Hut tue ich mein Gesicht tarnen;

weil es nicht will, dass es alle sehen

wie seinen Augen beim Singen Tränen.

 

Der Sporn klingelt auf dem Stiefelabsatz

auf die grosse Freude von meinem Schatz:

Weil der Sporn von dem ungarischen Stiefel

tönt, so wie die ungarischen Lieder.

 

Spiel Zigeuner, nur traurig spiel jetzt

so wie am Grab deiner Mutter spieltest!

Das Auge tränt, der Sporn kann schön tönen:

Fröhlich singend kann der Ungarn stöhnen!

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Őszi rózsa

 

Őszi rózsa, fáj a lelkem,

Hogyha nézlek,

Nem jutott a boldogságból

Soha részed.

 

Tüzes napfény forró csókja

Sohse éget,

Csak a hideg őszi eső

Csapdos téged.

 

Dideregsz és fehér ruhád

Dér belepte;

Nem udvarol, nem beczézget

Tarka lepke.

 

És ilyenkor, októberi

Hűs napokban,

Szived egy bús sejtelemtől

Reszket, dobban

 

Megérzed tán, árva virág,

Már előre,

Hogy letépnek s kivisznek a

Temetőbe.

 

Hogy halálod még busább lesz,

Mint életed,

Hogy ott hervadsz könynyel ázott

Sírok felett.

 

Őszi rózsa, azért vagy te

Nekem drága,

Mert te vagy a szomorúság

Bús virága.

 

 Feleki Sándor: 1865 – 1940

 

Herbstaster

 

Herbstaster, meine Seele tut weh,

wenn ich dich seh

von glücklich sein, nichts bekommen,

niemals oh weh.

 

Ein heißer Kuss von der Sonne

niemals brennt dich

nur der eiskalte Herbstregen

schlägt dich mächtig.

 

Du zitterst und dein weißes Kleid

mir reif bedeckt;

er schmeichelt nicht, er flirtet nicht,

der Falter neckt.

 

Und zu dieser Zeit, Oktobers

kühlen Tagen,

dein Herz ist voll von Verleumdung

‘d klagt von rasen.

 

Kannst es fühlen, Waisenblume,

das im Voraus,

dass dich brechen ‘d hinausbringen

an Friedhof raus.

 

Dass dein Tod noch schlimmer sein wird,

wie dein Leben,

dass dort verdorrst, v’ Tränen durchnässt

an den Gräbern.

 

Herbstaster, deshalb bist du es

meine Liebste,

weil du bist der Traurigkeit von

Trauerliebe.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni