Toni11 blogja

A szeretetről.

 

»Szeretlek!« mondja nő és férj egymásnak,

S szivükben él már emléke egy másnak;

Ajk-ajkra simul vágyón, édesen,

De nincsen annak lángja semmisem!

 

»Szeretlek!« szól az ifjú — kedvesének.

De lelke mélyén másról cseng az ének;

Rang, fényes állás, csillogó arany

Izgatja lelke mélyét titkosan.

 

»Szeretlek!« súgja gyermek az apának,

De gondolatai temetőbe járnak;

Bűnös örökség csábit szerfelelt,

Rut hazugságra vál' a szeretet!

 

»Szerellek!« szól a jóbarát szokásbul,

S hízelgő szót vesz ajkára palástul;

Mig szemben áll: magasztal és dicsér.

A hát mögött szatírát döngicsél.

 

. . . Hallgassatok a szeretet szavával,

Ha sziveteket nem öleli átal!

Hazug szeretet mi is lenne más,

Mint Isten ellen rut káromkodás!

 

Ó szeretet! szeplőtlen liliom!

Oltári szentség. — éltető napom!

Te légy, mig élek ezen a világon

Én mindennapi forró imádságom!

 

Révai Károly 1856 – 1923

 

Über die Liebe.

 

„Ich liebe dich!“, sagen Frau ‘d Mann, einander

doch im Herzen, das Bild ist schon am Wandel;

die Lippe-an-Lippe, fühlt sich süss an,

aber schon lang keine Flamme brennt daran!

 

„Ich liebe dich“, sagt der Jüngling zu Liebchen.

Doch in der Seele klingt anders das Liedchen;

Titel, glänzende Stellung, glänzendes Gold

heimlich ist das Ziel, was er schon lange folgt.

 

„Ich liebe dich!“, flüstert dem Vater der Gof,

doch seine Gedanken gehen zum Friedhof;

sündiges Erbe hat ihn schon lang verführt,

von falschem Lüge wird er irregeführt.

 

„Ich liebe dich!“, sagt der Freund aus Gewohnheit

und schmeichelnd spielt ihm vor seine Freundlichkeit;

im Gegenwart wird erhaben ‘d gepriesen.

Hinter den Rücken wird er alles vermiesen.

 

Hört auf, das Wort Liebe zu benutzen,

wenn das Liebesgefühl dein Herz verdutzen!

Verlogene Liebe wie Pusteblumen,

als würde man gegen Gott gemein fluchen!

 

Oh Liebe! Makellose weisse Lilie!

Altarsakrament. - meine Lebenslinie!

Sei du, während ich in dieser Welt lebe

und mein tägliches heisses Gebet bete!

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

 

Karácsonkor.

Szeretet ünnepe, jöttöd várva-várom,
Elringat estéden édes fehér álom

— E vásári zajból — imádságos csöndbe,
Ünneplő magányba, az atyai házba,
Az anyai ölbe . . .

Hull a hó fehéren ... Jő a szelid alkony.

Cseng a szent történet édes anya-ajkon.
— Már a lelkünk ott jár Napkeletén távol

S leborúl előtted megváltás bölcsője:
Betlehemi jászol.

 
Csillagfényes éjben langy fuvalom lendül

Balzsamteli légben angyalének zendúl.
— Már vele is mondjuk édes-észrevétlen

Mélyéből szivünknek: »Dicsőség Istennek

A magas mennyégben. «

»Es jóakarat a földi embereknek.« . . .

Fölébredek s ah. csak könnyeim peregnek

— De lelkem enyhül e néma könyhulláson,
Oh, légy áldva érte szeretet ünnepe

Szép fehér karácson!

 

Lampérth Géza: 1873 - 1934

 

An Weihnachten.

 

Fest der Liebe, heute kann ich kaum erwarten,

in den süssen Traum wiegt der Wintergarten.

- aus diesem Jahrmarktlärm – in betende, Genuss

feiernde Einsamkeit in das Haus des Vaters

in mütterlichen Schoss.

 

Weisse Flocken schneien … dämmert auf den Klippen.

D’ heilige Geschichte klingt an Mutters Lippen.

- Unsere Seele ist weit in den Fernen Osten.

Die wieg’ der Erlösung, wird sich vor dir beugen:

an Bethlehem s Pfosten.

 

In sternenklaren Nacht, lauwarme Brise flieht,

in balsamierten Luft ertönt das Engelslied.

- Schon mit ihr sagen wir unbemerkt mit Fimmel

aus dem tiefsten Herzen: „Ehre sei der Herr Gott

dort oben im Himmel.“

 

„’d Wohlwollen den Menschen, allen auf den Erden.“

Ich wache auf, oh weh. Die Tränen verebbten.

- Die Seele lindern sich, durch die stillen Nächten,

oh, sei du gesegnet, du das Fest der Liebe

du weisses Weihnachten!

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Az öreg zsoltáros.

 

Kis templomunk hátsó padjában

Kopott zsoltár busul magában.

Reménykedve várja, csak várja!

Mikor jő már öreg gazdája.

 

Csodálkozik egyre felette,

Hogy a por is már-már belepte.

Vasárnapra múlik vasárnap

S hire-nyoma sincs a gazdának.

 

Pedig, ha szólt a harang szava,

A legelső mindig ő vala,

Téli fagyba s nyári melegbe

Az éneklést mindig ő kezdte.

 

Kedves énekét csak fölcsapta

S mint a szarvas hives patakra:

Ohajtozott lelke az égbe.

Uram! a Te színed elébe.

 

S egy mosolygó őszi estelen

El-fel is szállt szépen csendesen ...

S ott, hol nem kell többé a zsoltár:

Az égi kórusban dalol már.

 

Itt e földön mi mást se hagyott.

Csak zsoltárját s az üres padot.

Sopánkodott is a szóbeszéd:

— Eléneklé szegény mindenét . . .

 

* Szánják, mondják szegénynek mások.

— Mi tudjuk csak, dalos pajtások,

S a „kopott könyv s az árva pad;

— Ő volt »szegény« — a leggazdagabb!

 

Lampérth Géza 1873 – 1934

 

Der alte Psalmist.

 

In der Kirche am hintersten Bank

das Buch der Psalmen in Trauer sank.

Mit grossem Hoffnung wartet ‘d wartet,

wenn Ihr alter Eigner neu startet.

 

Er fragt sich immer wieder versteckt,

weil der Staub hat ihn fast zugedeckt.

Ein Sonntag auf den anderen vergeht

von seinem Besitzer, jede Spur fehlt.

 

Jedoch, wenn der Glocke ertönt hat,

der erster war auf der Kirchenbank

beim Winterfrost und Sommerhitzen,

der angefangen hat zu singen.

 

Er hat sein schönstes Lied gesungen

und wie ein Reh am Bach getrunken:

Und Seele ergoss sich im Himmel.

Mein Herr! Dort vor dir im Gewimmel.

 

An einem lächelnden Herbstabend

flog er leise nach oben wallend …

und wo der Psalm nehmt nicht mehr empor:

Dort singt er schon im himmlischen Chor.

 

Und hier gelassen bei Hinauf Gang

nur sein Psalm Buch und die leere Bank.

Gerüchten nach von seinem Geschlecht:

zurückblieb nur das alles, was schlecht.

 

Als arm werden viele vermissen.

- Nur wir, die Lieder Freunde, wissen

das alte Buch und die Bank im Geiste;

der arme – war von uns der reichste!

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Boldog karácsony 

 

Sűrű nagy pelyhekben hullva hullong a hó, 

Hideg szél zörgeti, rázza az ablakot.  .  . 

Jó meleg szobában úgy elnézegetjük 

A szép karácsonyfán ragyogó csillagot. 

 

Ragyogj, csillag, ragyogj! Ragyogd be kis házát

Vállamra boruló szelíd kedvesemnek! 

Nincsen édesebb a csöndes boldogságnál: 

Az élet gondjai mind elszenderednek. 

 

Idegenek zaja, nagyvilág lármája 

Nem rengeti meg a karácsonyfa ágát.  .  . 

Egymásra borulva nem hallunk egyebet: 

Csak az angyaloknak szárnya suhogását

 

Pósa Lajos 1850 - 1914

 

Frohe Weihnachten.

 

In großen Flocken flattere der Schnee draußen,

kalter Wind raschelte, schüttelte das Fenster,

wir betrachten es in einem warmen Zimmer

an dem Weihnachtbaum, die hell leuchtenden Sterne.

 

Glänze, Stern, glänze! Glänze hell in kleine Haus

auf meiner Schulter gebeugte sanfte Liebsten!

Es gibt nichts Süßes, als stilles Glück der Freude:

Die Probleme des Lebens schon lang tief schliefen.

 

Der Lärm von Fremden, die Geräusche von der Welt

es bewegt, schüttelt der Weihnachtsbaumzweige nicht,

wir umarmen uns und können nicht mehr hören:

Wie die Engel, mit letztem kraft, den Flügel schwingt.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Fenyvesek között.

 

Eljöttem hozzád, fenyves erdő.

Ölelj kebledre engemet;

Nézd, a küzdésben már kifáradt

Lelkem megtört, szivem beteg.

Olyan vagyok, mint a kisértet,

Egy bolyongó élő-halott:

Nincs kedvem, álmom, pihenésem,

De kínjaim gyötrők, nagyok.

 

Úgy jöttem hozzád, fenyves erdő,

Mint idegen, de jó barát;

Nem háborítom meg magányod,

Nem űzöm el rigód dalát,

Csak mit megosztasz őzeiddel,

Balzsamos léged kérem én:

Gyógyulásomra illatodban

S hő forrásidban a remény.

 

Szép fenyves erdő. üdvözöllek

És bízom benned végtelen;

Kiáradó nagy őserődnek

Egy részét átadod nekem,

Meggyógyítod a testem, lelkem;

Nem ér utói itt a halál —

Olyan leszek mint te: virágzó,

Oh, örök ifjú, üde táj!

 

Dura Máté 1859  1919

 

Unter Kiefernwälder.

 

Ich bin zu dir gekommen, Kiefernwald.

Drücke mich hart an deiner Brust;

sieh, der Kampf hat mich ganz ausgeschöpft

d’ Seele zerknirscht, d’ Herz ist kaputt.

Ich bin geworden wie ein Gespenst,

wie ein wandernder Lebloser:

hab’, keine Stimmung, keine Ruhe

und die Qualen immer grosser.

 

So bin ich zu dir gekommen, Kiefernwald

als Fremder, doch ein guter Freund;

werde die Einsamkeit nicht stören,

deine Drossel ist nicht gescheut.

Nur was du teilst mit deinen Rehen,

einbalsamiert im sanften Duft:

für die Heilung in sanftem Regen

in der warmen Quelle der Luft.

 

Schöner Pinienwald, begrüsse dich

und vertraue dir unendlich;

sie strömen in dir unvergänglich

du machst es für mich zugänglich,

du heilst meinen Körper und Seele;

und der Tod erreicht mich hier nicht –

ich werde wie du sein blühende,-

ewig junge, frische Gedicht!

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni