Juhász Gyula: A gyermeket, ha alszik / Das Kind, w

A gyermeket, ha alszik...

 

A gyermeket, ha alszik, simogasd meg

Egy gondolatban, mint bársony virágot,

Mely szirmait bezárta. Boldog éden

Ringatja most szelíden messze, messze

A nap zajától és a föld porától.

Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen,

Melyet kerúbok őriznek dalolva

S lábujjhegyen a smaragd rétre indul,

Arany mezőre és ezüst patakra.

Már mosolyog. Már visszatért megint

Oda, ahonnan eljött s földre tévedt.

Előbbi életének társai,

Kis szöszke angyalok közt hancúroz most,

Szivárványszín labdákkal kergetőznek

És jázminokkal verik arcul egymást,

Örök narancsot esznek s nem mulandó

Babákat ajnároznak égi hintán.

Most elhervad a mosoly ajka szélén

S búsan gügyög: kis társai szaladnak

S ő fölbukott az ébredés göröngyén

És földet ért ismét. Már sír az édes.

 

Juhász Gyula: 1883 – 1937

 

Das Kind, wenn es schläft …

 

Streichle das Kind, wenn es eingeschlafen ist

in den Gedanken, wie eine Samtblume,

der seine Blütenblätter ganz zärtlich schloss.

In frohe Eden wieg es sanft weit, weit weg

vom Rauschen der Sonne ‘d dem Staub der Erde.

Es öffnete ein großes goldenes Tor,

die von singenden Cherubim wird bewacht

auf Zehenspitzen zum Smaragd Wiese, geht

zu den Goldenen Feld ‘d zu silbernen Bach.

Es lächelt schon. Es ist zurückgekommen,

woher es kam und auf die Erde verirrt.

Gefährten des ehemaligen Lebens

tummelt sich jetzt unter fusselnden Engeln

und mit regenbogenfarbenen Bällen.

Und sie schlugen sich mit Jasmin ins Gesicht,

essen die ewigen Orangen ‘d, die ewige

Babys pendeln, die an den Himmels-Schaukeln.

Jetzt verblasst das Lächeln auf seinen Lippen

‘d es plappert: Seine Gefährten rennen weg.

Und es stolpert auf das Kloss des Erwachens,

landet auf dem Boden ‘d schon wein das Süße.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni