Jakab Ödön: Rezignáczió / Resignation

Rezignáczió

1

Sodor az élet forgatagja,

Szeszélye erre, arra dob,

Mint az üvöltő szél haragja

Tenger vizén egy kis habot.

De bár magasra fölemeljen,

Vagy megalázzon : egy nekem;

Nem szállok perbe sorsom ellen,

Nyugodtan hajtom meg fejem.

2

A mint van, minden ugy van jobban,

Bölcsen rendelte ugy az Úr,

Legalább a borús napokban

Szivem örülni megtanul.

Avagy a nyiló nyárszak enyhét

Oly édesen tán érzeném,

Hogyha először át nem mennék

A tél mogorva éjjelén?

3

Mosolygva nézem, mit se bánom

Hogy száz ellenség fenyeget,

A mig csak lesz egy jó barátom,

Ki hiven fogja kezemet.

Egész világ ha mind szeretne,

Volnék úgy árva, társtalan:

Szivemnek módja sem lehetne

Tudni, hogy egy hű társa van.

4

Igámat húzom nagy serényen,

Szolgáhva napi kenyerem,

S bár sűrűn föd bé verítékem:

Panaszom föl nem emelem.

A terű. melyet rám adának,

Csak edzi testem erejét,

Mint a delej patkóvasának

A ráakasztott nehezék.

5

Megnyugszom búban és örömben

S kedvem még attól sem borul,

Hogy itt a földön minden ösvény

Végén egy sírhant domborul.

Hogy gyúrt törékeny, por embernek,

Sorsom azért csak áldhatom :

Mit rám tett, minden földi terhet

Le is vesz majd egy szép napon.

***

Jakab Ödön 1854 – 1931

***

***

Resignation

1

Es wirbelt der Strudel des Lebens,

ihre Laune wirft dich hin und her,

wie das Brüllen des tosenden Windes

die Meerwasser ein kleiner Speer.

Aber auch wenn mich hochsteigen lässt,

demütigt oder, auch versaut;

ich verklage nicht mein Schicksalsattest,

friedlich neige ich mein Haupt.

2

Wie es ist, ich tu es bejahen,

wie der Herr das weise befahl,

wenigstens an bewölkten Tagen

mein Herz lernt, es freut sich und Strahl.

Doch der Eröffnungssommer ist mild,

ich würde es so süß fühlen,

wenn ich nicht müsste zuerst wild

düster durch Winternacht wühlen.

3

Lächelnd schaue zu, es ist mir wurst,

dass mich hundert Feinde drohen,

bis ein guter Freund habe an Brust,

dann wird es immer noch lohnen.

Wenn die ganze Welt, würd'‘ mich lieben,

wäre verwaist ‘d immer allein,

das Herz würde es niemals wissen,

dass ein Freund ist immer dabei.

4

Mein Joch ziehe ich immer fleißig

zu tägliches Brot zu kommen,

‘d obwohl, das Schweiß macht nicht adelig:

Werde ich selten benommen.

Der Last, die auf mich geladen haben,

hat mein Körper nur noch gestärkt,

wie Ballast an Pferdes Hufeisen

welches man extra drauf gehängt.

5

Ich beruhige mich in Harm und Freude

und werde es mal verstehen,

dass hier auf Erden alle Pfade

an einer Grabstätte enden.

Als, aus Staub geknetete Mensch,

mein Schicksal kann ich nur segnen:

Alle Bürde bis auf den letzten Cent

am letzten Tag wird auch nehmen.

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni