Inczédi László: Ha majd / Wenn dann

Ha majd....    

***

Ha  majd  elsorvadott  szivemből 

A dal  forrása  kiapad, 

Ha  édes hangra  már  nem  zendül 

Ajkam  se kéj, se kin  alatt;

Nem hat  meg a  tavasz  varázsa, 

Mosolygó  kert,  mező, liget,

Az ősznek  méla  hervadása 

Meg nem indítja  könyemet; 

Ha  a pacsirta  énekére 

Szivem  már  visszhangot  nem  ád, 

Ha  a nyár  csöndes,  holdas  éje 

Ábránddal  többé  nem  fon  át; 

A lány  hozhatja  már  szerelmét, 

Ajkán  hiába  ég a  csók. 

Hevemből  nincs  meg,  csak  az  emlék, 

Hogy  foltozgassa  a  valót;

Ha  a  szabadság  égi képe

Nem költi  lángra  lelkemet, 

A riadó  szilaj  zenéje 

Nyomot  se hagy  elmém  felett,

Ha  nemzet,  haza,  jog, igazság,

Úgy tetszik,  csak  hiú  nevek, 

Nem  értem  milliók  panaszát, 

A némán  hulló  könyeket; 

Ha  nem  tudom  hőn  átölelni 

Mind, a mi  szép, nagy  és nemes,

Nem  birom  igazán  gyűlölni, 

Mi gyűlöletre  érdemes;

Az  eszmék  fényes  lobogóját 

Ha  többé  nem  követhetem, 

Ábrándtalan  sivár  valóság,

Tengődés  egész  életem:

Akkor  többé  a temetőre,

Barátaim,  ne  várjatok, 

Kinek  nincs hite,  álma,  könyje, 

Bár  idefenn jár,  rég  halott. 

***

Írta: Inczédi László 1855 – 1902

***

***

Wenn dann ....

***

Wenn aus meinem serbelnden Herzen

die Quelle des Liedes versiegt,

und mein Mund auf die süßen schmerzen

noch mit Lust, und Leid reagiert;

Die Magie des Frühlings lass mich kalt,

auch das Verwelken des Herbstes,

das Lächeln des Gartens, das Feld ‘d Park,

bedeuten für mich nichts Ernstes;

wenn auf den Gesang der Lerche halt

gibt von dem Herz kein Echo mehr,

wenn des Sommers ruhige Mondnacht

verwebt sich nicht mehr mit Traummeer;

das Mädchen kann, dass Liebste bringen,

der Kuss auf den Mund brennt zwecklos.

Die Wucht ist nicht mehr, nur das Ringen

die Wahrheit zu flicken ist nutzlos;

Wenn mal der Freiheit dem Himmelsbild

die Seele nicht zu flimmern bringt,

das Alarm der lodernden Musik

lässt keine Spuren in Gehirn.

Wenn Nation, Heimat, Gesetz, Wahrheit,

scheint es so, wie eitle Namen,

verstehe nicht die Klagen zurzeit,

von denen, die Tränen weinen.

Wenn das heiß nicht umarmen lassen

dass, was schön, groß und edel ist,

kann das auch nicht wirklich hassen, was

wert wäre, zu hassen wie der Frist;

die helle Fahne der Ideen, wenn

ich es nicht mehr verfolgen kann,

Fantasieloses, öde Apsiden,

vegetiere ich lebenslang:

Da zu mir in Friedhof zu gehen,

meine Freunde, wartet ihr nicht,

wer keine Träume, Träne, Glauben,

hat, wenn auch hier ist, lebt er nicht.

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Pénzes István, volt iskolatársam festményével...