Gyulai Pál: Honfibú / Landsmann Trauer

Toni11•  2024. június 11. 09:03  •  olvasva: 17

 

 

Honfibú

 

Az ifjuság megvénül bennem,

Ősz hervad éltem tavaszán;

Hazámban nincs többé mit tennem,

És örűlhetnem igazán.

Mi multjában szép és dicső volt,

S jövőjében kétségbe ejt,

Mi van és lesz, mi élt és megholt,

Kiittam mint méregkehelyt.

 

Még sem halál, csak haldoklás ez,

Az élő bú éltetni tud;

Szivem, szivem oh miért érzesz,

Ha vágyad gúnyol és hazud'?!

Mi gyáva kín föllángolásod,

Mely örömest áldozna vért,

S magad' híjába téped, hányod,

Dobogni vágynál s nincs miért.

 

Bort, bort! s hadd sírjon az a nóta,

Mely azt siratja, amit én,

Úgy sem sirhattam, amióta

Örűlni immár megszüném.

Hadd sírjak és hadd vigadjak hát,

S míg azalatt megvénűlnék,

Temess el - újra hallgatok rád -

Remény, ki elhagysz, s biztatsz még!

 

1854

 

Gyulai Pál: 1826 – 1909

 

Landsmann Trauer.

 

Die Jugend wird in mir langsam alt

der Herbst welkt in meinen Frühling;

im Heimat werde Gefühls-krank,

ich freue wie ein Schmetterling.

Was in Vergangenheit herrlich war,

lässt mich zweifeln in der Zukunft,

was ist ‘d sein wird, was lebte und starb,

beim giftigen Kelch keine Vernunft.

 

Es ist kein Tod, es ist nur Sterben,

die lebende Trauer, Leben gab;

Mein Herz, warum fühlst du noch Schmerzen,

deine Lust spottet ‘d Lügen hat?!

Was für feige Qual, dein Aufflammen,

der würde freudig dein Blut opfern,

deinen Willen kannst nicht verbannen,

beim Trampeln kein Grund zu ordern.

 

Wein her! Und lass den Gesang weinen,

wer darum weint, warum ich auch,

ich habe aufgehört, zu weinen,

weil meine Tränen sind verbraucht.

Lass mich weinen und lass mich freuen

und inzwischen werde ich alt,

begrabe mich – ‘d, werde mich scheuen,

du verlässt ‘d ermutigst mich bald!

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni



Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!