Farkas Sándor: Jerünk, szivem / Gehen wir mein Her

 

Jerünk, szivem! …

***
Béke velünk ! ... A feledésről
Beszéljiink hát, szivem.

Mig a lant, mely alig is zeng már,

Majd végképp elpihen!

***

Hadd dalolja a hű szerelmet
Az arany ifjúság ...
Mi hagyjuk el. Ezen a téren
Ne vívjunk több tusát!

***

Elég volt már a szenvedésből,

Mit nyújtál, szerelem, —
Színes, csalóka zászlód többé
Én fől nem emelem.

***

Jerünk, szivem! Mi hátra van még,
- Lehet: nagyon kevés, -
Szenteljük a szent nyugalomnak,
Borulj ránk - feledés!

***

S hogy ne zavarja nyugodalmunk,
Ne, az emlékezet, -
Tűnjenek el az eperajkak,

Ragyagó lány szemek!

***

Ne mosolyogjanak a rózsák
A hamvas arcokon,
Es nem lesznek álmatlan éjek,

Es nem lesz fájdalom!

***

Legyen minden, minden feledve,

Mi szép volt, üdvadó! -
S te légy, keblem, immár olyanná,
Miként a néma tó,

***

 

Mely rejtve a mély völgy ölében,
Mozdulatlan pihen,

Sziklák védik, hogy föl ne rázza
Nyugalmát semmi sem!

***

Jerünk szivem! Én hívlak most már,
Jerünk a tó fölé,
S múltúnk ragyogó, szép emlékit
Temessük mind belé!

***

Mindörökre rejtse magába
- Ah, ez emlékeket,

Nehogy valaha fölfedezzék
Szentségtelen szemek! ...

***
Farkas Sándor: 1910 -

***

Gehen wir mein Herz! …

***

Friede sei mit uns! … über das Vergessen

Lass uns reden, mein Herz.

Bevor die Laute, die kaum noch klingt,

endgültig sich zersetzt!

***

Sie soll die wahre Liebe singen,

die goldene Jugend …

Wir lassen so sein. Wie es jetzt ist,

der Kampf hat jetzt ein End'!

***

Wir haben schon genug gelitten,

war Liebe – was du gabst,

deine bunte, trügerische Flagge,

habe ich kein Bedarf.

***

Gehen wir mein Herz! Was übrig blieb –

vielleicht: viel zu wenig –

weihen wir der heiligen Ruhe

des Vergessens – ewig!

***

Um unser Frieden nicht zu stören,

nicht die Erinnerung, –

die Erdbeerlippen verschwinden und,

die Augen Verbindung!

***

Die Rosen sollen nie mehr lächeln

auf dem schönen Gesicht,

auch keine schlaflosen Nächte mehr,

und auch der Schmerz entwicht!

***

Lass alles, alles vergessen sein,

was schön war, ist heilig! -

‘d du, meine Brust, sollt endlich so sein

so wie der stille See,

***

Das im Tief Tals schoss verborgen ist,

ruht sich bewegungslos,

Fels schützt es vor der Erschütterung

kein Seelenfrieden bloss!

***

Gehen wir mein Herz! Ich rufe dich,

lass uns in See waten

erinnern an schönste, was bei uns war

‘d in der See vergraben!

***

Er soll immer in sich verstecken;

- die Erinnerungen,

und lass es niemals herausfinden,

unseren Wallungen! …

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni