Bencz Boldizsár: Metropolisok fájdalma / Der Schme

 

Metropolisok fájdalma

 

A csodák percei vinnyogtak

a harsonázó kultúra

csikorgó templomában,

földobott tekintetek leorozták

a jövendő századok

előreszónokló babiloni mesterét,

voltak,

akik rémületbe söpörték

a kétségbeesés óráját,

voltak,

akik fanatikus tervek

kifent cirklijével

leomoltak az elcsorgó zászlók alatt

és az embernyáj

birka türelmének földagadt árján

az agyakba lopták be

ezredévek mohás romjai alól

az uj Babilont.

 

Szennyes pocsolyák vajúdtak

a felszikkadás szent lehetőségével,

az agyak teherbe estek,

visszazengő múlt századok

őrömharsogása dárdázott,

mig éneklő kokárdákkal

az azúr plasztronjáig

parádéra sorakoztak

a Metropolisok.

 

Legendás játék lelkesedett

a tudósok hömpölygő tudományában,

vérszomjas tradíciók

dalárdája még beidegződött

tehetetlenséggel hirdette

a világpusztulást,

de a tornyok panorámája már

idegbeteg hirtelenséggel
elnyelte a vakok
völgybe szakadt kishitűségét.
Megvert mániával
kezek ügyeskedtek az aranyhajú
felhőkig és csak egy maradt
lesodorva a horizonton,
mint metélt szárnyú madár;
a fájdalom,
gerinctelen hitek vonagló síkján
a fekete-tavas fájdalom,
mely mégis
békétlen sóhajtó örök szépségként úszott
az előre haladás felé.

Metropolisok fájdalma,
fájdalmak kiszúrt szemeiből
földuzzadó Metropolisok,
századunkat századok múlva

hirdető piramis!,
melynek csillagokig ködlő vonalai
szerényen lebókolnak majd
a felszikkadás szent lehetőségével
még akkor is
vajúdó szennyes pocsolyákig.

Bencz Boldizsár: 1901 – 1949

 

Der Schmerz der Metropolen

 

Die Wunderminuten winselten

in der klirrenden Kirche

den Fanfaren Kulturen,

die hochgeschätzten Blicke abwürgten, die

kommenden Jahrhunderte

den prophetischen babylonischen Meister,

es gab

deren, die in Erschrecken fegten,

die langen Stunden des Verzweifelns

es gab

deren, die mit zelotischen

Plänen um zirkelten,

niederknieten unter den wegtropfenden Fahnen

‘d der Menschenschar

zum hohen Preis des Geduldens eines Schafes

wurde ins Gehirn eingepflanzt

aus den moosigen Ruinen von Jahrtausenden,

das neue Babylon.

 

Schmutzige Pfützen mühten sich ab

mit der heiligen Möglichkeit der vertrocknen,

Gehirne wurden trächtig, das

Nachhall alte Jahrhunderte

mit Freudentaumel durchgestochen,

mit mitsingenden Kokarden

bis zum Plastron von Azur

für Parade angetretenen,

Metropoliten.

 

Legendäres Spiel begeisterte

der wuchtenden Wissenschaft der Wissenschaftler,

der Sängerbund der blutdürstigen

Traditionen mit gelerntem

Unfähigkeit proklamierte

die Weltzerstörung,

doch das Panorama der Türme schon

mit irrsinniger Plötzlichkeit

verschluckte von den Blinden,

ihren ins Tal fallenden Kleingläubigkeit.

Von dem Wahn geschlagene

Hände waren dran bis zu den goldhaarigen

Wolken und nur noch einer blieb übrig

von dem Horizont runter gefegt,

wie ein flügelloser Vogel

war der Schmerz auf

windenden, rückgratloser Glauben,

der rabenschwarze Seewasserschmerz,

welche doch

der auf einer ewig ratlosen Schönheit Seufzer schwamm

in Richtung von Vorwärtskommen.

 

Der Schmerz der Metropoliten,

die Schmerzen quellen aus den Augen

aufgeschwemmte Metropoliten,

nach vergangene Jahrhundert

Werbende Pyramide!

Dessen dunstige Linien die Sterne erreichen,

das so demütigt Scharrfüsseln

mit der heiligen Möglichkeit der Entzückung

auch dann zu den,

mit Geburtswehen leidenden Pfützen.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni