Bedőházi János: Nyári éj / Sommernacht

 

 

Nyári éj

***

I.

***

Fekete éjben, vak homályban,

nagy mezőn.  Magamban álltam;

Tanácstalan, mint útja vesztett:

Rémes halotti csend ijesztett.

***

Egyszerre csak rejtelmes hangok:

Az égben fenn búgó harangok,

Lenn rémletes nesz keveréke

Vegyültek el a néma légbe.

***

Halk nevetés, fütty, tompa hörgés,

Jajszók, huhogás, mély dübörgés ...

Rög hull a koporsó fedélre ...

Tán valakit temetnek élve!

***

És újra csönd lett a határban,

hajnalt szívszorongva vártam ...

Jött is, derengett szürkületje ...

Az  éjt lebírta, eltemette.

***

II.

***

És diadallal jött a hajnal,
Véres kezét kitartja messzire.

Üdvözli a pacsirta dallal,

Nótát ver a fürj, a mező szíve.

***

A napnak első sugarára
Kítárják a virágok kelyhüket,

Zümmögve kél méh meg bogárka ...
De tán szemem vak, a fülem süket?!

***

Nem látom, mint ragyog az élet?
Ezt a magas zenét nem hallgatom?
Szemem egészen bele mélyed
Egy foszló árnyba távol nyugaton . . .

***

A vérbe fojtott éjszakának
Baglyok röpitik tépett zászlaját . . .

Majd visszatér még s újra támad
Csak íves útját a nap fussa át.

***

És kelnek örökös bírokra.

S ki győz a végén? itt ez? ott az?

Nyugat felől szellő susogja:
A hajnal tünemény, örök az éj!

***
Bedőházi János: 1853 – 1915

***

***

Sommernacht

***

I.

***

In der schwarzen Nacht, im Dunkelheit,

auf dem großen Flur stand ich befreit;

verwirrt, als hätte er sich verirrt:

Und im Dunkeln die Totenstille drillt.

***

Den geheimnisvollen Geräuschen:

Als Glockenläuten am Himmeln täuschten,

unten ist die schreckliche Mischung

Verschmolzen sich in alle Richtung.

***

Leises Lachen, Pfeifen, dumpf’s Röcheln,

Jammern, Heulen, schmerzende Knöcheln, …

Klumpen fallen auf den Sargdeckel …

Lebendig wollen ihn zudecken!

***

Herrscht wieder Stille an die Felder,

warte auf das Morgenrot im Herzen …

Es ist gekommen, graut schon oben, …

das Dunkel hat die Nacht verloren.

***

II.

 

***

Und das Morgenrot kam so sieghaft,

Willkommen heisst das Lied den Lerchen,

es hält die blutige Hand gerafft

das Wachtelherz des Feldes, sing von Herzen.

***

Und zu den ersten Sonnenstrahlen

die Blumen schütteln ihren Kelchen,

Bienen und Käfer summend prahlen, …

Doch Augen sind blind, wie die Quellen.

Sehe nicht wie das Leben leuchten?

Ich höre diese hohe Musik nicht?

Meine Augen sind vertieft, achten,

wie in verblassenden Schatten das Licht …

***

Den in das Blut ertrunkene Nacht

Eulen schwingen ihre zerrissenen Fahnen, …

Es kehrt wieder zurück, ganz erwacht

‘d die Sonne läuft an gekrümmten Bahnen.

***

Und sie erheben sich zu Ringen.

‘d wer gewinnt am Ende? Das hier? Das dort?

Eine Brise zischelt aus dem Westen:

Ist das Morgenrot der ewige Hort!

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni