Bányai Kornél: A Tisza / Die Theiss

 

A Tisza

 

Tűzbenálló partjaid között

búsan heversz vén csavargó Tiszánk,

melleden a Nap s Hold ódon érmeit

hordozva, mint egy rokkant katona.

 

Alighogy élsz, fáradtan borulsz

a gyér füzek tövéhez, ezüst nyárfák

gyászolják mihaszna életed

folyton újuló szomorú zokogással.

 

Csavargásod kúnhalmok láncai őrzik,

roppant sírhalmok, üzenő őrhelyek,

miken mintha segítségért kiáltna,

esdőn dobálja karjait a tengeri.

 

Ösmered jól e földet, sok tanyát,

falut, várost bejártál, jól tudod

a nálad is rokkantabb nép keservét

s ezeréves istentelen sorsát.

 

Kedvetlen tengődsz s csak nyárelőn,

midőn piros páráit bocsátja a föld,

vidulsz fel kissé s megmutatod

elrendelt végzetünk e tájon.

 

Virágokat nyitsz, ékszerként ragyogó

tiszavirágjaid röpíted toronymagasban,

zúgó felhőkben szállnak s szennyes

habjaidba hullnak vissza holtan.

 

Tavasszal néha, mintha újra ifjú volnál,

hirtelen haraggal felhorkansz, megvadulsz,

felkelsz betegágyadból s pezsgő

kedvedet holt tájainkra öntöd.

 

Bányai Kornél: 1897 - 1934

 

Die Theiss

 

Zwischen deinen brennenden Ufern

gramvoll liegt unser alter Vagabund Theiss,

an der Brust getragen die Sonne und Mond

Orden, wie ein verkrüppelter Soldat.

 

Man lebt kaum und man fällt müde um

am Fusse der dünnen Weiden, Silberpappeln

trauern um deine nutzlosen Leben,

mit immer erneuernden traurigen Schluchzern.

 

Dein Schlendergang wird von Hügelgräber ketten

bewacht, mit riesigem Grabhügel, Wachposten,

auf welchen scheint um Hilfe zu schreien,

er zappelt bittend seine Arme der Mais.

 

Du kennst dieses Land gut, viele Höfe,

Dorf und Stadt oft besucht, und weiss es gut

die dir bekannte Verbitterung der Menschen,

‘d ihr gottloses Schicksal für tausend Jahre.

 

Lustlos fristet ‘d nur am Frühsommer,

da die Erde die roten Dämpfe loslässt,

du freust ein wenig auf und zeigst es, dass,

ist unser Schicksal in dieser Landschaft.

 

Du öffnest Blumen, und wie Juwelen leuchtend

lässt du deine Eintagsfliegen turmhoch emporsteigen,

sie fliegen in tosenden Wolken und in deine

Schmutzige Wellen, fallen tot wieder zurück.

 

Manchmal im Frühling, als wärst du wieder jung,

du schnaubst plötzlich vor Wut, wirst wild, verrückt

stehst von deinem Krankenbett auf und deiner sprudelnden

Laune, giesst über unseren toten Landschaften.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni