Ányos Pál Egy boldogtalannak panasszai / Klagen

 

Egy boldogtalannak panasszai a halavány holdnál

***

Szomoru csillagzat! melly bus sugárokkal

Játszol a csendessen csergő patakokkal!

Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,

Kiknek szive vérzik s küszködik bajokkal.

***

Hallod, hogy sohajtnak estvél homállyában,

Midőn a természet szunnyadoz álmában. -

Nincs álom ezeknek gyászos kunyhójában!

Eltünt, eltávozott boldogabb házában!

***

Ott egy temetőnek látom keresztyeit,

Bágyodt szél mozgattya cyprus leveleit.

Ó! az árnyékozza soknak tetemeit,

Kik velem érezték az élet terheit!

***

Egy fehér árnyékot szemlélek sirjából,

Suhogva felkelni, halottas honnyából -

Vallyon nem lesz-é ez azoknak számából,

Kik mint én, könyveztek szivek fájdolmából?

***

Ó bár felém jönne! nem félnék képétől;

Többet reménlenék borzasztó lelkétől,

Mint élő halandók szemfényvesztésétől,

Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétől!

***

Jaj de ismét eltünt... ez is fut engemet! ...

Talám észre vette hullani könyvemet!

Ó hát nincs már senki, aki nyögésemet

Hallaná, s enyhitni akarná ügyömet?

***

Üss, te boldog óra, amelly inségemből,

Ki fogsz szóllittani illy sok gyötrelmemből,

Szakaszd ki e sebes szivet kebelemből,

S csinálly port agyagból készitett testemből!

***

Talám majd valaki jön sirom széllyére,

S akasztván egy darab fátyolt keresztyére,

Reá emlékezik baráttya szivére,

Egy könyvet görditvén hideg tetemére!

***

1780.

***

Ányos Pál: 1756 – 1784

***

***

Klagen eines Unglücklichen beim fahlen Mond

***

Trauriges Sternbild, das mit traurigen Strählen

spielt mit den leise plätschernden, schnellen Bächen;

Nur du bist noch wach mit deinem Unglück schwächen,

deren Herzen bluten und mit Sorgen beten.

***

Du hörst sie seufzen in der Abenddämmerung,

wenn die Natur schläft leise ohne Bewegung;

Es gibt keinen Schlaf in traurige Umgebung,

in einem glücklicheren Heimat Einziehung.

***

Dort sehe ich ein kleiner Friedhof mit Tempel;

ein Träger Wind bewegt die Zypressen blätter.

Oh, es beschattet die Leichen vieler Gräben;

die, die Lasten des Lebens nicht mehr ertragen!

***

Sehe auf einen weißen Schatten aus dem Grab,

der sich eilig erhebt aus seinem schwarzen Sarg;

ob er ist derjenige, der erst gestern starb,

der wie ich, über den Schmerz weinte, so lautstark?

***

Oh, wenn er zu mir käme! Ich fürchtete nicht;

ich hoffte nicht mehr auf seine schreckliche Sicht,

als auf den Betrug der lebenden Zucht Bericht,

aus deren Gnade für immer verstoßen bin.

***

Ach, er ist verschwunden, und so vermeidet mich!

Vielleicht merkte er, dass ich weine so peinlich,

ist es niemand mehr da, der mein Stöhnen freundlich

Lindert, und mir auch beisteht, unübersichtlich?

***

Schlag zu, du selige Stunde! Aus der Not,

wer mir im Leben, mir so vielen Qualen bot,

Reiß dieses verwundete Herz aus der Brust los,

mache Staub aus dem verdammten Leib aus Lehm, bloß.

***

Vielleicht wird jemand auch an meinem Grabkreuz

ein schönes Stück Schleier anhängen als Spielzeug,

und an das Herz seines Freundes erinnert heut,

ein Buch über seinen kalten Leichnam kreuzt

***

1780

***

Übersetzung: Mucsi Antal-Tóni