Ady Endre: Munkások / Die Arbeiter

 

Munkások

 

Forgolódnak a tőkés birodalmak,

csattog világot szaggató foguk.

Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak,

s mint fészket ütik le a kis falut.

Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, -

kis, búvó országokra rálehel

a tátott tőke sárga szája. Párás

büdösség-felhő lep bennünket el.

 

S hol zápfog rág, a város érdes része,

hol a vasbányák fuvallata ing,

gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce,

lendkerék szijja csetten és nyalint,

hol a fémkeblü dinamókat szopják

a sivalkodó transzformátorok,

itt élünk mi. És sorsunk összefogják

a nők, gyermekek, agitátorok.

 

Itt élünk mi! Idegünk rángó háló,

vergődik benn’ a mult sikos hala.

A munkabér, a munkaerő ára,

cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.

Ujságpapír az asztalon kenyérrel

s az ujságban, hogy szabadok vagyunk -

poloskát űzünk lámpával s a kéjjel

s két deci fröccsel becsüljük magunk’.

 

Elvtárs és spicli jár a csöndben erre,

részeg botlik, legény bordélyba lóg,

mert hasal az éj s pörsenéses melle,

mint szennyes ingből, füst alól kilóg.

Igy élünk mi. Horkolva alszunk s törten,

egymás hátán, mint odvas farakás

s hazánk határát penész jelzi körben

a málló falon; nedves a lakás.

 

De - elvtársaim! - ez az a munkásság,

mely osztályharcban vasba öltözött.

Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!

És búvunk érte, mint az üldözött.

 

A történelem futószallagára

szerelve ígyen készül a világ,

hol a munkásság majd a sötét gyárra

szegzi az Ember öntött csillagát!

 

1931. dec.

 

Ady Endre: 1877 – 1919

 

Die Arbeiter

 

Kapitalistisches Imperium dreht sich,

seine Weltreisenden Zähne rattern.

Asien ‘d Afrika ergattert gemächlich

‘d wie einem Nest die Dörfer zerreissen.

Das Meer ist Speichel! Produktives Fressen,

es haucht auf kleine, versteckte Länder,

der gelbe Mund des Kapitals ist besessen

feuchte Gastankwolken sind die Felder.

 

Wo der Stockzahn nagt, der raue Teil der Stadt,

wo der Atmung die Eisenminen stinkt,

die Maschine tritt, die Kette surrt und knackt,

der Schwungradriemen klappert und quietscht,

wo die Metall-Dynamos gesaugt werden

von den kreischenden Transformatoren,

hier leben wir. Unser Schicksal lenken,

die Frauen, Kinder ‘d Agitatoren.

 

Hier leben wir! Unser Nerv ist feines Netz,

darin windet sich der Fisch des Lebens.

Bei Lohnempfängern der Arbeitspreis zuletzt,

es klirrt in der Tasche, beim Heimgehen.

Ein Blatt von der Zeitung auf dem Tisch, mit Brot

und in der Zeitung, dass wir so frei sind,

wir jagen Wanzen, mit der Lampe in Not,

ein Glas Spritzer, uns der Belohnung wird.

 

Genosse und Spitzel laufen in Wüste,

Säufer stolpert, Strohwitwer im Bordell,

am Bauch liegt die Nacht, die pickeligen Brüste,

aus dem schmutzigen Hemd heraus bröckelt.

So leben wir. Wir schlafen schnarchend, zerbrochen,

am Rücken aufeinander wie Schragen

und die Wände rundum nach Schimmel rochen,

die nassen Wände, fallen wie Phrasen.

 

Doch – Genossen! - Das ist Arbeiterleben,

der in Klassenkampf im Eisenkleider.

Wir sind wie der Schornstein: Ihr sollt es sehen!

Und verstecken uns wie ein Verfolgter.

Auf dem Fließband der Geschichte gebaut,

so wird die Welt, so war es auch gedacht,

wo der Arbeiter an die Fabrik aufschaut,

von wo er der gegossene Stern anmacht.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni