Tollkoptato blogja

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy királyfi, aki meghallotta, hogy a szomszéd király a lányát férjhez kívánja adni. Természetesen a királylány kezével együtt a fele királyságot is elnyerheti az a kérő, aki kiállja a három próbát, amit a királylány talált ki a kérők kiválogatására.

Mivel a királyfi megélhetési királyfi volt, – 12 bátyja volt –, nem igazán számíthatott arra, hogy egyszer a trónra kerül. A királylányt még senki sem láthatta dajkáin kívül, akik elmondása szerint a napra lehet nézni, de rá nem. Hozzá kell tennünk abban a királyságban a nap mindig a felhők mögött volt elbújva. Az egész országot homály fedte. Úgy is nevezték: Szürkületi Zóna.

Arról is legendák szóltak, hogy milyen kedves és türelmes, szelíd teremtés. Azt hozzá kell tennünk, hogy abban az országban a vaddisznót háziállatként tartották. A dajkák szerint a királylány kész főnyeremény. Nem árt, ha tudjuk, hogy a birodalomban a kaszinók és a lottózók évekkel korábban tönkrementek.

A kis királyfi hát összeszedte minden bátorságát, és bekopogott a palota kapuján.

Csodálkozására az nem volt zárva, belépett hát és körülnézett. Az udvar szépen fel volt díszítve a kérők tiszteletére. Minden olyan ünnepélyes, olyan vendégcsalogató volt, de a királyfinak valami bökte a szemét. Nem látott magán kívül egyetlen más kérőt sem, és nem emlékezett arra, hogy útközben bárkivel is találkozott volna. Meg is rémült, annak gondolatára, hogy talán mindet elveszejtették már előtte, aki sikertelenül próbálkozott. Nyelt hát egy nagyot, és az árkádokon át belépett a palota előcsarnokába. Itt egy hatalmas transzparens hirdette a 3 próbát, a királylány kezét, és a fele királyságot, illetve a 3/4-ed királyságot, mert a táblát időközben átfestették. Szeretett volna erőt gyűjteni, ezért kiabálni kezdett, hátha megláthatja a királylányt, de nem került a szeme elé senki.

Megszólalt viszont egy cérnavékony hang:

-Szerelmetes mátkám! Ha el akarod nyerni a kezem, és azt, ami velem együtt jár, állj ki értem egy próbát a három helyett, mert nincs időm várni, ugyanis ketyeg a biológiai órám. Menj, és reggelre gurítsd fel a pincéből atyám legnagyobb boroshordóját, ami megvan talán 20 akó is!

A királyfi mivel 12 bátyja mindent felzabált előle, nem számított igazán markos legénynek, de azért lement a pincébe. Úgy gondolkodott, hogy kiengedi a bort, és az üres hordót szétszedi, majd dongánként felhozza, és az udvaron újra összerakja. De mivel egy kicsit megéhezett és megszomjazott a hosszú úton, befalatozott, és ivott egy kicsit a borból. Egy kicsit sokat. Nagyon sokat. Aztán elkezdte kiengedni. Aztán a bort is. A gond csak az volt, hogy a pince olyan csepp volt, hogy a sok bor pillanatokon belül elöntötte. Szegény királyfi csak annak köszönhette, hogy megmenekült és nem fulladt bele a borba, hogy kisebb volt a fajsúlya, és a bortenger tetején kisodródott a szabadba.

Másnap reggel fejfájással, és vérben úszó szemekkel visszament a táblához, és elkezdett ordenáré módon üvöltözni – bár ő énekelni szeretett volna – amíg a cérnavékony hangocska újra fel nem csendült:

- Szerelmetes mátkám! Már régen voltam ennyire pipa. A szabályzat szerint most le kellene üttetnem azt a tökfejedet. Tudod, drágám? Nem elég, hogy a feladatot nem hajtottad végre, még milliós kárt is okoztál. De lásd, kivel van dolgod, mindent elfelejtek, ha reggelre kivágod az erdő legnagyobb fáját!

A királyfi danolászva indult az erdőbe, de hamar a torkára fagyott a nóta, amikor meglátta a fát. Húsz ember sem tudta volna körbeérni. Mivel a királyfinak meg kellett tanulnia bátyjai mellett a túlélést, mindig megtalálta azt, hogyan foghatná meg legegyszerűbben a dolog végét. Emlékezett, hogy a legközelebbi barkácsáruházban milyen remek láncfűrészt látott. Vett is egyet kamatmentes hitelre. Feltöltötte, majd nagy lendülettel megpróbálta berántani. Próbálta egyszer, kétszer, tízszer. Leellenőrizte, minden a helyén van-e. Miután átolvasta a használati útmutatót, újra kezdte. Letette a földre, lehajolt, jól megmarkolta a kötél végét, rátaposott a fűrészre, majd lendületet vett, és megrántotta. A hátát. De azt annyira, hogy nem is tudott felegyenesedni. Üvöltött, mint a sakál, de nem hallotta meg senki, mert egyrészt az erdő közepén volt, másrészt meg a föld felé hajolva nem terjedt olyan jól a hang. Hajlott háttal, tyúklépésben megindult a palota felé, de így is csak délre ért oda. Már nem volt kedve énekelni, mert teljesen elment a hangja a folyamatos jajgatástól és káromkodástól.

A cérnavékony hangocska mintha egy árnyalattal idegesebben, de ismét megszólalt:

- Szerelmetes mátkám! Ne várd meg, amíg lemegyek! Ez nem lehet igaz! De mivel annyira vágyom rád öhöm, öhöm – és ekkor megköszörülte a torkát – kapsz egy újabb esélyt. Tiszta lappal kezdhetsz mindent. Úgy veszek mindent, mintha kiálltad volna a próbát. Na mit szólsz? Már csak egy dolgod van, hogy elvedd méltó jutalmad. Tudod, mire gondolok ugye?! De előbb két lóval kihúzatjuk a hátadat, aztán megfürdesz, mert ide érzem a szagodat, pedig a toronyból beszélek.

Így is lett.

A királyfi nem hitte el, hogy ilyen szerencséje van, hiszen nem szokott könnyű élethez otthon. Elindult, hogy megtegye, amit a királylány kért tőle. Elindult a lépcsőn, közben végiggondolta, hogyan fogja letépni a fátylat ifjú kedveséről. Az elkövetkező percek mozzanatait gondosan eltervezte. Eközben elhaladt egy ablak előtt, amelyben egy hosszú, csigaházszerű készülék volt kihelyezve. A vége úgy nézett ki, mint egy megafon. A királyfi bele is kurjantott, de legnagyobb meglepetésére a királylány hangján szólalt meg az eszköz. Egy kicsit elcsodálkozott, de mivel a természet hangja szólította, továbbindult. Ahogy közeledett a torony tetejéhez, repedt fazékhoz hasonló kárálásra lett figyelmes. Először nem lehetett kivenni, mi az, de később rájött, hogy valaki veszekszik. Ahogy egyre feljebb és feljebb jutott, ez a hang úgy vált egyre elviselhetetlenebbé. Elérte az ajtót. Mielőtt belépett volna, kinézett az ablakon. A torony aljában néhány földön fekvő mozdulatlan daliát, és dadának látszó női személyt látott. Ez egy kicsit meglepte, de úgy gondolta, már nincs visszaút. Bekopogott, de nem érkezett válasz. Benyitott hát, de nem látott semmit, mert csaknem teljesen sötét volt. Ebben a pillanatban rávetette magát a királylány, illetve egy nőhöz hasonlító lény, akinek széle, hossza egy volt. Utoljára ilyet a szellemvasútban látott, de akkor még tudott rajta nevetni. Most, hogy rájött, hogy megtalálta a modelljét annak a rémséges figurának, amivel ott az embereket ijesztgetni próbálják, kicsit átértékelte a trónigényét. A humanoid, miután agyontaposott véletlenül egy macskát 60-as lábával, az előbb hallott elviselhetetlen hangon így szólt:

- Szerelmetes mátkám! Szerelmünk gyümölcse most beérhet, a kutyafáját. Hogy a rosseb álljon a füledbe, hogy eddig vakaróztál. A sok buta kérő, és ezek a gyengeelméjű dadusok is mind feladták. Bíztam benne, hogy te vagy az igazi, vagy valami ilyesmi. És ne feledd, nem csak a kezem kaphatod meg, hanem mind a két négyzetkilométer ugart, amiből a királyság áll. Ha te is úgy akarod, én a tied, te az enyém.

A királyfi, aki testnevelésből is fel volt mentve, még elérte a 6.20-as gyorsvonatot. Felpattant rá, hátra sem mert nézni, amíg a nap újra meg nem csillant az ablaküvegen…

Inkvizítor: Tisztelt egybegyűltek, egy megátalkodott Istenkáromló felett kell ítéletet mondnunk. Halandó ember létére nem átall, Istennek mutatkozni. Teremt mintha kiválasztott lenne. Mindenféle ördögi masinákat szerkeszt, amivel állítólag a levegőbe lehet emelkedni, holott tudjuk, ,hogy erre csak a madarak, és a lepkék képesek. Na meg az angyalok. Mindenféle fondorlatos, kiismerhetetlen gépet találtunk a műhelyében, amelyek segítségével a hívő emberekben kétségeket ültetett el.

Azóta meg kellett erősítenünk a városi őrséget. Mindenféle ostobasággal tömi a hozzá betérő hívők fejét. A gondolat teremtő erejéről beszél. Azzal hitegeti Őket, hogy az ember többre született. Nem csupán fizikai lény, hanem gondolkodó lény is. A vádlott talán még halhatatlanságra is áhítozik.

Vádlott: Nagyméltóságú uraim. Emberek vagyunk ezért egymás felett ítéletet, nem mi, hanem a mindenható mondhat csak. Visszautasítom az Istenkáromlás vádját!

Isten talán nem saját örömére teremtette az embert, és emelte a többi élőlény fölébe? Nem ő rendelte, el, hogy hajtsa uralma alá a Földet, bűnei ellenére, nem benne leli legnagyobb örömét a Teremtő, és semmi szín alatt nem engedné át a Sátánnak, aki viszont folyamatosan megkörnyékezi?

Persze erre csak a tevékeny, gondolkodó ember képes. Az Úrnak nem majmokra van szüksége, hiszen azokkal, már így is tele van a pokol. Nem egy mozgó húscafatra, aki húzza a faekét. Erre barmok valók. Neki ember kell, aki mint például én, szügyhámot szerkeszt a nyakhám helyett, és az igavonók többet és jobban dolgoznak, mint azelőtt.

Ez bűn? Megfelelni Isten akaratának?

Inkvizítor: Figyelmeztetem,az Úr útjai kifürkészhetetlenek, ne essen az Istenkáromlás bűnébe!

Vádlott: Azt gondolom, jó Uram ennél többet nem is tehet....

Inkvizítor: Megtudhatnánk becses nevét eme vakmerő férfiúnak, aki már-már jobban ismeri a Világot, mint a Teremtő?

Vádlott: Nevem: Józan Ész. Apám neve Bölcsesség, anyám neve Gondolkodás.

Inkvizítor: Szóval innen fúj a szél?! Ezért képzeli, hogy az Inkvizíció felé emelkedhet? Arcátlan!

Vádlott: Méltóságod tudja legjobban, hogy csak a testet képesek elpusztítani, de a szellemet nem. Másként nem lenne hit. Ha nincs hit, nincs egyház, és akkor nincs Ön sem. Tehát ha Ön halálra ítél engem,akkor saját magát ítéli halálra.

A szellemnek, az építő ötletnek, a sötétség, az értelmetlenség a legjobb táptalaj. Ön elpusztíthatja a vádlottat, de nem pusztíthatja el, az az isteni adományt: a vágyat a megismerésre.

Az ember élete során mindig a számára könnyebb, célszerűbb utat fogja keresni.

Minél sötétebb van, annál több magvát kell, hogy elvessék az értelemnek, és a sok elvetett magból, sok fa ki is nő. A Tudás fái.

Ahogy fel tudtuk találni a kereket, ugyanúgy mást is fel fogunk, hozzám hasonlatosan kreatív emberek segítségével. A Világ fejlődni fog tovább. A kérdés: milyen gyorsan.

Képzett emberfők, gondolkodó köznépek nagyot tudnak ám lódítani azon a szekéren, amit Ön, és társai le akarnak láncolni. De ehhez Ön már gyenge.

Az őskeresztények ugyanezen a talajon vetették meg a lábaikat, de ezt Önnek jobban kell tudnia.

Inkvizítor: Micsoda égbe kiáltó arcátlanság! Hogy mer oktatni?! Csak tudnám voltaképpen ki is ez az ember!? Hogyan is nevezik a tanítványai?

Őr: Ő Leonardo, a halhatatlan.