Tollkoptato blogja

Az Elégedettség mezején

    Csiklandozza a hipotalamuszomat a sercenő répa hangja.

Hasonló bizsergető érzés vesz erőt gyökér esetén is rajtam.

Egyre megy, hogy sárga, vagy fehér a héja legyen a haja

a kés, vagy célszerszám pucoló könnyen csússzon rajta.

Ha megakadna a nagy lendületben, baleset is lehetne,

de én fentem a kést, ilyen ne is jusson eszedbe!

Mert ki szakértelmemben kételkedik gyakran,

hamar ki lesz a szeme marva annak.

Előszeretettel hallgatom még a pénzszámolás neszét,

ez olyan dallam mitől az ember egészen elveszti eszét.

Puhán ropog, mint az éjjel hulló érintetlen hó,

a festékszagú, még össze nem hajtott csinos bankó.

A gyertya ellobbanásának dübörgése karmolássza fülem

nála jobban nem is szeretem jobban a duruzsoló tüzet.

De épp annyira imádom és imádom a csermelycsobojt,

mely a hegyi szikláknak csapódva erdei csendet bont.

Esőcsepp dobszólója az ablakpárkányon olyan nekem,

mintha gyermekként édesanyám simogatná hombár fejem.

Csak semmi elérzékenyülés, no szentimentalizmus,

hallani akarom mit súg nekem a szél, úgyhogy kuss!

Akácos, vagy fenyves lombtömbjeinek nyögése izgat,

csigáz jobban, nem tudom magam sem a választ.

Egyre mérget veszek a tengermoraj mindig bejön,

még akkor is, ha a hullám is az ablakomon betör.

Padlónyikorgás-szimfónia fülemnek extrém öröm,

hogy milyen fából van, de recseg bánja azt a …fülem.

Lehetőleg vasalt orrú krokodilbőr csikorgós cipő legyen a lábán,

ki ma boldogan szteppel a padló ferdén sraffos hátán.

Ha már a cipőnél járunk, a kőlépcsőn felcsoszogást,

hallgatni számomra jutalom és nem valami más.

Mit tegyek, ha ilyen vájt füllel és fura ízléssel

áldott meg az Úr és valami borzalmasan, idétlen nevetéssel.

    Ritkán adatik meg, hogy kiüljek a teraszra.

Az még kevésbé lehetséges, hogy egyedül.

S ha szám nyitom magamnak panaszra,

az csak benn zenghet, valahol legbelül.

Számot vetek ilyenkor a sorssal. Mindig ő nyer.

Matematikából majdnem megbuktam, de nem ezért.

Ha igaz vagyok magamhoz, az már könyörtelen,

ha hazudnék, annak mi értelme, kár a fáradtságért.

Beolvasok magamnak, jól odamondogatok. Szidom magam.

Keresem hibáim, fiaskóim okát. Magamra vádat fogok.

Megoldást nem találok, tőle ugyanolyan csorba a fogam,

ugyanúgy nem férek a tükörbe s egész nap fájni fogok.

Mi végre hát az önkínzás, mikor fájdalomból a sors

nem tart vissza egy keveset sem véletlenül.

Szívesen keríteném magyarázatra a sort,

de ettől sem oldódnának meg gondjaim feltétlenül.

Nem tudok elégedetlen lenni tökéletlenségemmel,

nem tudok hanyatt dőlni, mint ki dolgát jól végezte,

de folyton kereső idegesítő természetemmel

őrületbe kergetem, ki létét kötötte végzetemhez.

Valameddig el kell jutnom az élet nevű sztrádán,

legalább a körgyűrűig, mert ott még van választás

merre tovább, egyenesen, vagy akár hátra arc gyáván.

De ehhez folyamatos mozgás kell. Ezt úgy hívom: alkotás.

    Nem vagyok én apáca.

Nem vagyok én semmi.

Pontosabban egy nagy nulla

az vagyok, ha meghatározni

magam szabad.

Nem dob fel ez a tudat,

harcolni ellene nem fogok.

Egész életemben azt bizonygatni,

a társadalom hasznos tagja vagyok,

kezdem nagyon unni.

Keressek valami átlátszó indokot,

amivel igazolhatom magamnak,

milyen jó is, hogy a Föld a hátán hord,

milyen jó is, hogy vagyok. Hazugnak

ne, legfeljebb gyávának hívjatok!

Mondják fel nem adhatom. Szükség

ami lényemhez kötődik. Másnak megfelelés.

Kérdi-e tőlem bárki, akarom-e ezt?

Vagy vegyem úgy a kereszt mit hordok megtiszteltetés?

Vajon elbírom ezt?

Alatta vagyok, de nem cipelem, csak görnyedezem

megmozdítani csak ziháló mellkasommal tudom.

Kibújni alóla képtelen vagyok, le nem tehetem.

Akik helyett vonszolnám, azoknak át nem adom

akkor sem, ha belegebedek.

Ha kimennék a strandra,

mondom ha kimennék,

de nem megyek,

akkor biztos kint lennék.

Tehát a víz mellett főnék,

ahol állítólag a hő elviselhető,

de ez egy nagy baromság,

a Nap szövetségese a víztükör.

Ha hűsre vágysz komikám,

irány a sűrű erdő árnya!

Ott ejtőzz ha teheted,

s nem lesz szád kipállva!

De az erdőben a mocskos,

ki izgága, pimasz legyek

mennek az idegeimre,

meg a lápiszúnyog hegyek.

Hogy ilyen rovar létezik-e,

fogalmam sincs, de mi

más lehet, amit ily könnyű

orrunkba felszippantani.

Szerintem meg maradok

az átforrósodott házban.

Észrevétlenül kimúlok

az urbano-sivárságban.