Tollkoptato blogja
GondolatokHajótöröttként
Szem nem maradt szárazon,
mikor elmeséltem,hogyan ejtettek foglyul a hajómon,hajótörött, hogyan lettemvan időm, hát történetem megosztom.Megszülettem, akkor édenkertnek tűntés később is, míg tudatomra nem tértem,de addig oly sok minden sikerült,sárkányokat győztem álmomban, nem féltemkicsi voltam, gyerek s minden olyan egyszerű.
Aztán testtömegem gyarapodásával,hogyan azt a fene sem értia gondok is egyre szaporodtaks mire lettem felnőtt férfiegész kiválóan agyon is nyomtak.
Úgy volt, hogy révbe érekaz óceán átszelése után,de kalózok kezére kerültems nekik hiába rimánkodtamegy kopár szigetre penderültem.
Nem volt lakatlan egyáltalán,honfitársaim garmada hemzsegettjó túlzsúfoltan egymás hegyén hátán,a múltunk, sorsunk egyezett,hozzám hasonlóan járt mind tán.
Elképzeltek egy világot maguknak,volt hozzá minta szépen,hogy ezzel kalmárkodhassanakbeszálltak a saját dereglyébenem gondolták majdan zátonyra futnak.
Talajt, pontosabban fedélzetet vesztetteks most gubbasztanak, csőrük szárnyuk alattnem értik miért, hisz tették, amit tehettekrájuk ezért miért borítottak tetőt s falat,mórként megtették kötelességük, és mehettek.
Kopár sziget minden kincse övékbár ebből sem sütnek kenyerets itt élniük, halniuk kell, hogy összegyűjtögessékamiből majdan visszatérniük a kontinensre lehet,nem is kell több hozzá, csak újabb ezer év.
Én megbarátkozni e gondolattal nem tudok,ahogy tehetem tutajt ácsolok s ki a tengerre.A tespedésnél kevesebb kárt okoznak a hullámok,melyek felboríthatnak, mégis úgy érzemsorsom magam irányítom, magamért jót állok.
Kátyúban
Ülök egy kátyúban.
Nem kényelmes,nem is érzembenne jól magam.Egyszerű belecsúszni,kikecmeregni már nem.Jobb lett volna megúszni,de már későn kesergek.
Ha egy bútt volna az útba,de száz és ezer,összevissza, nem sorbankikerülni is teher.
És bármerre tartoktalpam alattismerős aszfaltottaposok, vagy sarat.
Mert erre és arra ismehetek,döntésemszabad, de előre tudnihová jutok, nem lehet.
Ma rosszul döntöttem,s tessék ez az eredmény.Tengelyem tört s beleestem.Kimásznom van még remény?
Rossz vágányon
Rossz vágányon haladok
tadam, tadam, tadam,
hopp egy váltó
a nyelvembe harapok
tadam, tadam, tadam.
A sínek összegabalyodnak
tadam, tadam, tadam,
(egy korhadt talpfa roppan)
a végtelenben sem találkoznak
tadam, tadam, tadam.
Látom merre, a meddig a kérdés
tadam, tadam, tadam
mintha itt már jártam volna (?)
egyenes utam egy nagy kitérés
tadam, tadam tadam.
Újév?
Ha a ma nem más, mint a tegnap,
mitől lenne eltérő a mától a holnap?
És a tegnapelőtt a tegnaphoz képest
mutatott-e biztató jövőt, fényest?
Én nem érzem, hogy gyarapodtam volna
elmúlt évben, hacsak a vastagodó szalonna
hátamon átokból áldássá nem válik
egy igen sajátos értelmezés szerint.
Egy szónak is száz a vége: nincs új a Nap alatt!
S mert a Megállíthatatlan saját síkján áthaladt
bizakodóbbá válni a jövőt illetve nem tudok
magamnak nem hazudok, optimistát nem játszok.
Műkedélyességnek és álcázott rettegésnek
szereplői, mind az élet-színen keresgélnek
bizonytalan fogódzót, de kezük hiába matat,
pedig a díszlet változatlan s a dráma is maradt.
Ők sem változtak sokat, csak egyet veszítenek el
szép lassan, félelmükben egymás vállát veregetve.
Irracionális vágyképeket a jövő homályába öltöztetve
a józan belátásukat kollektívan hagyják el mindörökre.
Én, ki nem bízom már, hogy jobb lesz
megtisztelő rangot nyerek; leszek vátesz
kinek szavait utólag igazolják majd,
de e tény nem szüli meg boldogságomat.
Inkább tévednék ezerszer, hibáznék százszor
csak jönne, jönne az óhajtott jobb kor,
ahol emberek emberként élhetnének
beh tudnék is örülni e szép mesének!
Szilveszteri mérleg
Mérleg az év utolsó napján:
Hó nincs – még foltokban sem,
hideg, ezen a szinten ismeretlen,
de van bőséggel dágvány.
Olvad, megfagy: perpetuum mobile.
Ha éppen télből tavaszba fordulva
az időjárás nem fordítva alakulna
egy árva szavam sem lenne.
Por kavarog a házak között
nyomasztó gondolatok a fejekben.
Sokan érzik maguk reménytelennek
sorsuk, nem hagyhatják maguk mögött.
Előre semmit, vissza számtalant léptünk.
Aki ezt nem érzi, annak BUÉK és kocc!
Mű-optimistát játszani számomra kolonc
és félve mondom ki, hogy egyszer élünk.
Szanaszét piszkos mezők,
barna talaj, rohadó avar,
fakó fű fonnyad tocsogva,
véget ér e szörnyű esztendő.