Tollkoptato blogja

Azt hitték halott, azért dobták a konténerbe,

De csak eszméletét vesztette a fejrúgástól.

Meg is vakult, ahogy kell a fél szemére,

és lassan a fojtogatást is valahogy kiheverte.

Kapott nevet, új személyazonosságot

„gazdája” haragja elől menekülhessen,

s mi teremtettünk neki itthon otthont,

életéből, mi maradt méltón tengethesse.

Felépült, de egykori sosem látott fényét

vissza, ennyi viszontagság után nem nyerte,

s tulajdonképpen múltja okozta majdani vesztét

epilepsziás lett, hisz elődöm hülyére verte.

Utolsó éveit egy kertben töltötte csendben.

Én ritkán látogattam meg, s ha dörgölőzött

odébb toltam finoman, ruhám össze ne kenje

s ő ment, de messzebbről is fél szemmel őrzött.

Aztán egy napon felgyorsult állapotromlása nagyon.

Menthetetlen volt tudtam, csodák nincsenek.

De ő romlott magammal, cserben nem hagyott,

megengedte lelkiismeretemen, hogy enyhítsek.

Már mozdulni sem bírt, de szólításomra nyüszögött,

feküdt csak, nem látott, de nyalta a kezemet,

melyet annyiszor visszavontam tőle. Már nem böködött.

Hajnalra beburkolózott szép lassan az örök csendbe.

Még szerencse, hogy esett az hideg eső

és messzire a kert végébe temettem,

így bárki összetéveszthette szemem nedvesítő

égi áldást,  a kicsorduló könnyeimmel.