Tinka57 blogja

Kortyolom a tejeskávém Kedvesem,

Hajnalban megöntözöm a kertemet,

Ilyenkor lehet csak kapálni,

S viszem a kutyámat sétálni.

 

Örlődő gondolat folyton elkísér,

Ugyan mit keresek életedben én?

Miért van így szükséged énrám,

S csak kivetült vágyam vagy talán?

 

Amit gondolunk, azt meg is teremtjük,

A szívünk magasan repdeshet velünk.

Nem sikerül úgy, mint szeretnénk,

S néked sem vagyok más, csak ily' kép?

 

A kép a képpel összeölelkezett,

A valóságban egy darab igaz lett,

S most hol simogat, hol fájdalmas,

Puzzle lett immár minden darab.

 

Rakosgatom ide, illesztem oda,

Emlék, hol vágy, hol valóságos csoda,

Nem passzol sokszor, valamiért,

Hiányzol benne hol te, hol én.

Kínoz a féltés és fáj, mardos az idő,

Várom a jelet, s nem értem miért nem jő…

Bárhogy rejtlek magam elől, előbukkansz,

Az eszem csitít, de szívem nyughatatlan.

 

Tehetetlen erő feszíti húrjaim,

Imám rebegik kulcsolva ujjaim,

Megtennék én érted égen, s földön bármit,

Könnyeimmel lemosom Jézus lábait:

 

Kérem szépen, vigyázzon rád, legyen véled!

Öleljen, s adjon erőt, szeressen téged!

Lelkemet csendesen átadom kezébe,

Mellé türelmet, bizakodást ígérek!

Mint tenger zúgó moraja,

Hullámzik lelkem vihara,

Ziláltan csapódik sziklán,

S csorog le könnyeim árján.

 

Az aggódás meredek part,

Keményen állja a sarat,

Érvek százaival dacol,

Széttép mindent, mi vigaszom.

 

Sirályként sikít a féltés,

Lent a tehetetlen mélység

Csapong, bömböl szakadatlan,

S nem hallja még a hangodat.

 

Ám van egy sziklahasadék,

Egy Istenadta, kis remény,

Albatrosz szívem odavár,

Tudja, mily nagy az óceán.

 

Ott időz, egy kicsi jelért,

Mit felcsillant a messzeség,

Kitisztítva a felleget,

S napfényben fürdik a reggel.

Ha látsz erdei fák közt beszűrődni napfényt,

Csörgedező patakot csillámlani tova,

Ráhajolni  hajnali párát völgy tavára,

Hegyet ölelő, pompás, virágos rétet,

Akkor tudod, milyen éreznem drága éned,

De jó is lenne, s így maradna, míg szeretném!

 

Ha vágyad felrepít aranyló felhők fölé,

Képzeleted ráröppen egy virág szirmára,

Vagy épp felnézel egy sziklás hegylánc ormára,

Szivárványon ábrándozol a csodaszépen,

Akkor tudod, milyen látni, érezni téged,

De jó is lenne, s így maradna, míg szeretném!

 

Ha hallod egy pánsípnak hullámzó jókedvét,

Táncolni szeretnél a tenger morajára,

Élvezed, hogy nyaldosva csókolja a lábad,

Beleveted hirtelen magad mély kékjébe,

Akkor tudod, szívem szerint csókodba vesznék,

De jó is lenne, s így maradna, míg szeretném!

 

Mikor millió madárka ad koncertzenét,

A rétek bogárkái zümmögik a nyárba,

Gólya rendíthetetlen fiókáit vigyázza, 

Griffmadár kitárja nagy szárnyait a szélben,

Akkor tudod, szeretve együtt milyen véled,

De jó is lenne, s így maradna, míg szeretném!

Kilyukadt a sötét felleg,

Lezúdult súlyosan terhe.

Szürke esőfüggöny felett

Villámok ágaztak el szerte.

 

Erők feszültek egymásnak,

Felhördült dühhel cikáztak.

A víz, hólyaggal fröcsögött,

A földön komorság hömpölygött.

 

Vad szél borított fel rendet,

Söpörte le a meleget,

Gömbölyítve a félelmet

Reszketőn, zeg-zug menedékbe.

 

Tombolásból kifulladva,

Dörmögött tova a vihar,

Nyújtózott a fény alája,

Vigaszt vetített szivárvánnyal.

 

A kékek kavalkádjában,

Egyszer csak egy rózsát láttam,

S hófehér felhőszirmával

Üzent békét a nagyvilágnak.