Tinka57 blogja

Szerető álmodra rálelnék  a partján,

Mikor épp nyugodni vágyik gyönyörűkkel...

Meglátni a hegyláncok türelmes arcát,

 Felidéződve kis tavunk kristályvizében…

Lelked mélységében megtisztulva ér,

Mi valahol zuhogva, sürgetőn sodrásra készült,

Bölcs, ölelő karjával elringat a tükrén, 

Ki nem érdemli, tőle még így is megszépül...

Álmodra lelnék, hogy végy magadhoz,

Lennék gördülő kavics, vagy hasonló hínárhoz,

Hogy belőled érezzek mindent, mi csak szép,

Megcsókolhatnálak szerelmes, lágy, smaragdzöldjén.

Tudod hogy érted történnek mindenek - mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bünös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, - ég se zeng, - föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket,
hogy benned teljesedjenek, - s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, - s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyú legyen, 
eleve elosztott számodra szépen derűt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: - úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb 
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

Szemed tiszta vizű tó,

Kezed lágy, puha simogató,

Szíved meleg, hótakaró.

Nem érintelek, mert féltelek.

Homlokod sima, tündöklő,

Fogad fehér, nevető,

Ajkad szép, ívelő.

Magamtól féltelek.

Lelkem megérinti lelkedet,

Akkor elveszítelek.

Nem érintelek, mert féltelek.

Te csodás teremtmény érezlek, várlak

Itt lüktetsz bennem, lelkemben látlak.

Várjuk az időt, mely eljön nemsokára,

Egymásba fonódik szívünk dobbanása.

Tied vagyok, de Te nem enyém

Vigyázlak, óvlak, mert fűt a remény,

Úgy szeretsz majd engem édes, kicsi vérem,

Mint odakünn kispatak a rétet.

Az fájó, amikor nincs tovább,

tudod, néha…

De akkor is menni kell, és tenni kell

küzdve, még, ha

Fogvacogva is, s minden olyan fojtó,

 üres, néma…

Mert élsz.

A bensőd szétfeszít, a szíved

megremeg,

Úgy tűnik, nincsen válasz, kiút semmi,

senki neked,

Akkor magadban kell megkeresned a

 feleletet…

Mert lépsz.

Hiába vársz, odázgatsz, folyton

tétovázol,

Lebegnél át az életen, de egyre

inkább fázol,

Merengsz, latolgatsz, ám így a megoldás

marad, álom…

Mert félsz.

Ha nem tudsz dönteni, mit akarsz,

csak  a békét,

Szívedből Égbe kiált már a vágyad,

szeressél,

Tedd meg, és csak adj, s ne félj, hogy nem marad

mindig elég,

Meglásd, tudni fogod, merre indulj el,

s az öröm feléd…

Mert remélsz.