Tinka57 blogja
SzerelemAmikor ölelsz újra...
A csókokból ölelt féltésed édes fonatában
Boldogság elvesznem,
Bőrömön játszó kedves dallamaid zegzugában
Kacagva repdesnem...
Örömeid karjaidból hogy szaladnak karjába
Hullni az enyémnek,
Fürdeni újra szemeink tiszta tündértavában,
Csillagos fényében!
Csókjainkon át
Egy vidám napsugár játszik a szemedben,
Néha mosolygón megül szegletében,
Derűvel lépked homlokod kedves táján,
Enyhülést simítva gondjaid árkán.
Szádon megelégedett íz szalad csücsörítve,
Majd széles ívet formál kedvesen nevetve,
Akkor belélegzed végtelen mély gyönyörödet,
Szép hajnalt csókolva bőrödre köszöntelek!
Köszönöm...
Amikor nem látsz mást, csak az elkeseredés tomboló viharát,
Amikor a pánik elborít, hogy önsajnálatba csapjon át,
Céltalan bolyongsz, és nem leled utadat, hisz véget ért, min eddig jártál,
Keseregsz, síró, riadt dalod ki hallja meg élted utolsó hajnalán...
Akkor se add fel, ez még csak a hajnal, s a fény mosolya közeleg!
Ha utolsó, hát az, egy esély, leld meg, s emeld, öleld a szívedhez!
Ha lelked beleremeg, akkor úgy szeresd, hogy alkonyig a tiéd lehet!
Én Téged leltelek Édeskincsem, köszönöm, hogy megcsókoltad a szívem...
A szívemben zengő
A szívem dallamait már szavakba nem önthetem,
Mert olyan szépek, érintéseidről muzsikálva mesélnek.
Már elég, a gondolat, amivel hárfáját megpendíted,
Ha pedig meglátlak, egyszerre dobol és csivitelget!!!
Csókodtól szívárványtáncot lejt magasztos zenéje,
Szemedtől csobogó forrás lesz kedvére,
Arcod mosolyában megfürdik egészen,
Lágy karodban elcsendesül vágyó éneke.
Innentől, mint ringató csónak halk evezése,
Bőrödtől szellővé válik suttogó nevetése,
Öledben tarajokkal játszó vitorlás keble,
Szerelmünkben apró kagylókon szól, tengerparton heverve...
Mindezt a szimfóniát hallgatom, ha nem vagy velem,
S hát, hogyha élőben szólal meg a koncert nekem!!!
Így válik kimondhatatlanná szerelmed Édesem, Kedvesem,
Ezért lettél lelkemnek a legdrágább, a legfontosabb Kincse!
Kis lakod
Belepte a tél porcukor hóval a tájat,
Rálehelt a fagyos szél habkarikákat.
A hajnal csillámokkal hinti be a fákat,
Fekete, kopár ágon baglyot hintáztat.
Rikoltó fácán köszönti a Nap sugarát,
Nádbugák bámulják az őzek csapatát.
Ráncolja a tó jégselyem, zsenge fátyolát,
Ahogy egy vadkacsa hozzáérni próbál.
Távoli házak füstje fest mintát az égre,
Alakjuk elvész a horizont fehérben.
Közöttük lélegzik halkan, kis lakod kéken,
Mely békén dudorász szíves melegséggel.
Rád gondolok, arra, ahogy átölel karod,
Édes ajkaddal bensőmet felforralod.
Az érintésem kibontja bőröd, illatod,
Arcodon simítva el a pillanatot.
Jó veled!– szemem lehunyva, mélyből suttogom.
Nem mondod? –csábítón a hangod mosolyog.
Jó! –felkapsz, elragadsz, s a világ velünk forog.
Tem, zsö tem dallal a szívünk együtt dobol.