Kurill blogja

Találkozom veletek.

Itt vagyok ha lehetek.

Fénylő utcakövek állják,

Lelkünk összeérő párját.

Érces, ütő hang eltűnik,

Hol az elme megszűnik.

Helyet ad Énok tudásnak,

Megkoronázó fénylő világnak...

Teret hajlító képzelet, 

Homokóra nem pereg.

Fénylő utcakövek állják, 

Lelkünk összeérő párját. 

Együtt írjuk a verseket, veled a

képzelet szárnyán lebegek

lógatom a lábamat, mint egy kisgyerek.

Köröttem mind óriás. 

Talpam a földet sem éri, egyszer 

majd nagy leszek?! Lét fonáka így leszek.

A képzelet mezején fára mászunk.

Fejjel lefelé denevérpózba lógunk.

Kacagva, felfordult világba hintázunk...

Együtt írjuk a verseket, veled a 

képzelet szárnyán lebegek

Búzaszálat napfonatként pörgetek.

Útszéli alföldi tanyában...

Háziszappanos lavórban csücsültem,

Sokak szemében szegínyen...Visszanézek;

Biz' én a földi mennyországban fürödtem.

Ittlét hova lészen?

Súgva szólnak a falak.

Tisztán fehérre meszelten

Kéznyomok rajta maradtak...

Fent s lent lét;

Létra lánca egybe köt.

Ecset kezében.

Égre fest Ő...

Látom...Látlak!

Szívét felhőbe Festő.

Peregnek, csorognak az

Ég alatt...

(Ez te vagy Apa ❤️)

Tűzbe markolt képzeletem nem engedem.

Elvisz hozzád ebbe temetkezem.

Jóra rosszat s rosszra jót nem érdemlünk tán!?

Mégis beletörődött a lélek...

Örökség pecsétjét hordozzuk szívünkön,

E pecsétet Valaki bírálja,

S érdemünk szerint a szelencét feltárja.