Kurill blogja

Tűzbe markolt képzeletem nem engedem.

Elvisz hozzád ebbe temetkezem.

Jóra rosszat s rosszra jót nem érdemlünk tán!?

Mégis beletörődött a lélek...

Örökség pecsétjét hordozzuk szívünkön,

E pecsétet Valaki bírálja,

S érdemünk szerint a szelencét feltárja.

Jelnek veszek mindent,

Tőled.

Jössz hozzám és értesz,

Ölelsz...

Annyira így érzem,

Itt vagy.

Vonalon túl hangod várom...

Apa úgy sajnálom!

Hiszed- e vagy sem, nem érdekes.

Hitünk benned s veled megszületett.

Szerető lelked kertjét magadban leled,

De csak ha felkeresed e rejteket.

Kockát dobni hozzá nem érdemes,

Csak egy gondolatlépés mi oda vezet.

A benned törekvő változást ott megértheted,

S kerted kristály tótükrében tisztán szemlélheted...

Nézz szembe a ténnyel; A magad ura vagy!

Igaz, jó változást szabad akarattal ragadj!

Utadat sose kísérje düh, harag... 

Engedd el őket s ami megmarad

Öleld szorosan, mert az nem más mint Tenmagad!

Alázatos, de bátor szívvel így Szeress!

Meglásd a világ körötted elismeréssel lesz...

És ha úgy éreznéd ez még sincsen így

Ne feledd Isten mindennél jobban szeret

Ilyen különleges, értékes embert csakis Ő teremthetett.

(Fiamnak Tétinek)

Empirikus verselemben;

Égen csúsznak, réten nyúlnak

Csalitokba begubóznak

Általvető képzeletben.

Fényben fürdő tested lelked...

Reggelt költő ködszitában,

Lépted buzgó suhanásban,

Erdő mellett tévelygésben,

Tisztásának lágy ölében.

Lelked ébredő tükrében 

Fenyőágra ültem éppen...

Vadálló sziklákon térdelek

Elengedni nem merlek...

Beléd kapaszkodom Te világ!

Érzed?

Szívem benned ver tamtamot...

Dobogó-kő lüktető hangodon,

Itt állok a vadálló sziklákon!