Kurill blogja

Gondolatok halovány oszlopába kapaszkodok

Vagyok

Mezítlábas poros úton botorkálok

Haladok

Makramé lóg meszelt vályogfalon 

Emlékezem

Tetteimmel az időt kaszálom

Bálázom 

Szívünk csalogánya ím bennünk dalra kél;

Egy álom tikkadó, bús, ködszitáló éjjelén

Hangod hallom szűrt élet-álom peremén 

S te ott élsz valahol egy égi város rejtekén

Hol nincs szó, nincs cukormázasnak hitt remény.

A valóság lázas voltát öröklétbe helyezném... 

Hol a lét kétségtelenül a miénk, nem bántja semmi,

Őrzője fény s ha vakítón is, izzón él és terjed 

S Teret ad képzeletünk forrásának,

Örök álmunk végtelen szeretet folyamának.

Napfényben úszna most lelkem

az eget kémlelve érzem szellő

simogatja minden percem,

alvó gondolatot éleszt bennem.

Nyitány; fel s lefed titkokat...

Hozzád nem ér el az élet, mégis

egy szellő járta képzet itt

maradt érzem, szárnyat kibont bennem

s szívet repesztve meghasad

el nem szakad, Soha nem szakadhat.

Harmat gondolat cseppek,

zuhogva mába esnek,

Szavakat versbe szednek.

Közöttük szószéken 

térdeplek szótlanul.

Halk imámat hallod?!

Lélekszéken csend ül.

Szívem egy sóhajjal,

Hittel, továbblendül...

Évgyűrűk övei köröznek bennetek.

Természet angyala csiholta

Bőrtokkal álltok délcegen, az idő elsuhan köztetek. 

Süvítő szél égbe vágón érkezik,

nem kérdezvén szabad-e?

Ti Fogadjátok őket ha kell ha nem,

Tűritek a végtelent...

Gyökered ím a földdel megegyezve,

Lombkoronád fenn, az éggel egyesülve;

Tagadni soha, csakis elfogadni!

Ez minden hulló falevél titka idelent...