Kurill blogja

Szívünk csalogánya ím bennünk dalra kél;

Egy álom tikkadó, bús, ködszitáló éjjelén

Hangod hallom szűrt élet-álom peremén 

S te ott élsz valahol egy égi város rejtekén

Hol nincs szó, nincs cukormázasnak hitt remény.

A valóság lázas voltát öröklétbe helyezném... 

Hol a lét kétségtelenül a miénk, nem bántja semmi,

Őrzője fény s ha vakítón is, izzón él és terjed 

S Teret ad képzeletünk forrásának,

Örök álmunk végtelen szeretet folyamának.

Élet

Ma áradása

Valóság erezete 

Mély, ingoványos.

Ösztön

Csobogó patak.

Idő erőt Vet rajta

Nyűtt cipőjével.

Lét

Versenyre buzdít.

Mi lehet életcélja?

Pontosan tudja.

Idő

Egyszer lejárja! 

Akarja nem akarja?!

Ő túllép rajta...

Tó, ezüstfényű szívszavú tó;

Hullámzó testet képez. Látod?

Habtestként ringatja magán,

Öblös forgatágába forrasztja,

Tükör-selyem felszínén 

napnyugtába ágyazva, 

Szeretethorizontján összefonódva,

Kart karöltve

gyöngyházasan fénylő képet 

tovafodroz,

amint arcképedet önmagába olvasztja.

Tűpontos,előre megrajzolt földút az életem.

Világosból sötétbe majd sötétből világos tónusba érkezem.

Az átmenetet tompa ceruzavéggel végezem.

Keresztútnál Jézus szívébe temet-kezem...

Angyalok felém sereglenek ha kérem.

Jöttök hozzám sietve, 

Én sose féltem!

Akárki kérdezi; Most merre mész? 

Én csak előre nézek, 

Térkép útjáról le nem térek.

Egyenes vonal jelzi vissza nem térő léptem.

Isten patikájának illata száll a szélben.

Útilapu s színpompás porcsin övezi széltét.

Égi-város restijében papsajt mannám s csemegém.

Nap süti arcomat,

Balzsamos melegét emlékbőrömön még érzem.

Simogató fénnyel öleltek...

Istennel övezett létem.

Én sose féltem!