Thaddeus blogja

Vers
Thaddeus•  2011. február 19. 14:13

Két nagyon régi versem...

Nagy baj van veletek

Benőtte lelkem az áthatolhatatlan gaz
Szívem közelébe sohasem juthatsz
Elfeledlek titeket mindörökre
Hisz előletek menekülök messzire

Hagyjatok békén, hagyjatok végre élni
Nem hatnak meg kirakat érzéseid
Menekülök előletek a szavak tengerébe
Hogy rosszat tesztek, elmondom mindenkinek

Tudom, hogy csak magaddal törődsz
Mindenkibe belemártod a fájdalom-tőrt
Nem adtok semmit, csak elvesztek
De ti vagytok, akik a süllyesztőben elvesznek

Mondhatsz bármit, folyton hazudsz
Az igazság elől mindig elbújsz
Emberek! Mi történt veletek
Mi vette el ennyire az eszetek?

Előttetek becsukom lelkem kapuit
Soha nem fogjátok megérteni gondolataim
Élvezitek, hogy életekkel játszadoztok
Mindenkire ezer gondot szórtok?

Tudom, hogy nem értitek meg szavaimat
De nem is nektek szántam soraimat
Nem érdekeltek engem, csak legbelül bánt
Rosszat cselekszetek, s ez mindenkinek fáj

A gyilkolás ünnepe

Zászlók lobognak szemem előtt
Rajtuk furcsa jelek, tűzben égők
Hatalmas tömeg előttem
Zengő jelszavak fülemben

Félelmetes ez a jelenet
Mintha végtelen lenne a tömeg
Kiáltoznak, szavukat nem érteni
Jelszavakat skandálva egymásba olvadnak itt

Hirtelen lecsendesedik a tömeg
Élükön egy alacsony, fura ember
Az őrület kelt életre benne
Gyilkos szavai mindenkihez elérnek

Minden szavát, tébolyult mozdulatát
Élvezettel hallgatják
De nem értik, mégis megtapsolják
S még lélegzetüket is visszatartják

Mi lett ebből a borzalomból?
Kegyetlen, véres hadjáratok!
Milliónyi szenvedés és halál
Ezzé lett a szó, életek gyilkosává vált 

Thaddeus•  2011. február 9. 21:46

Prózai költeményem I. rész

Részleteiben közlöm itt a blogomon a prózai költeményemet, mely egy "fantasy-paródia". Énekekre bontva jelentetem meg, most az első éneket olvashatja a kedves olvasó... 

Lord Sziklavirág dala

Első ének

Vörös haján csillan a napfény,

Fejszéje élén csordul a vér.

Hosszú szakálla, mint egy bozontos bozót,

De ha méregbe jön, ne várd meg míg hozzád szól!

 

Kedves kis lény e zord, dörmögős törp,

Csecsemőként sírdogált sziklák virágai közt.

Rátalált egy tündér házaspár,

S hazavitték a szörnyűséges Szépmezőn át.

 

A tündérek között nőtt fel,

A legnemesebb családban, melynek neve: Tanker.

Testvéreivel sokat játszott, s főleg evett,

Az ő nevük pedig Tankret és Detret.

 

Ám egy nap felcseperedett,

S házuk ajtaját verte, melynek neve: Kóborlorder.

El akart jutni Törpfalvába,

Hogy rájöjjön születése titkára.

 

De útját állta a rettegett Szépmező,

Mely egy ismeretlen ódon, öreg erdő.

Még az istenek adták neki ezt a nevet,

Mikor a világ még fiatal korát élte.

 

Szerencsére elkísérte Sziklavirágot Tankret,

Így a rémségekbe együtt merészkedtek.

Melyek ott lapultak az erdő sötétjében,

Az eddig még felfedezetlen ismeretlenben.

 

Ám nem tudták mire vállalkoznak,

Nem is sejtették, hogy odabent majd mivel találkoznak.

Törtek egyre előre a sötét sűrűn át,

Kard és fejsze együtt csapta a fát.

 

Szó nélkül, hisz ismerték egymás gondolatait,

De mégis bátran, figyelve az erdő neszeit.

Mélyebbre és mélyebbre jutottak,

Míg egyszer csak egy tisztást megpillantottak.

 

Furcsa érzése támadt Sziklavirágnak,

Szólt Tankretnek: „Ez a tisztás itt miért van?”

Tankret sem értette a dolgot,

Válasz helyett csak idegesen morgott.

 

Egyszer csak a semmiből előtűnt egy öreg ház,

Sziklavirág már tudta, emögött varázslat áll.

Óvatosan odamentek a házhoz,

De a tisztás széléről a szél furcsa zajt hozott.

 

Mindketten megértették, hogy ez egy szó,

„Megállj!” – harsogta egy nagyon öreg varázsló.

Sziklavirág nem ijedt meg, fejszéjét rántja,

Ám a következő pillanatban már mozdulni se tudnak.

 

„Most vajon mi lesz?” – kérdezte Tankret.

Sziklavirág nem válaszolt, csak dühösen nézett.

Pillanatokkal később már ott állt előttük a varázsló,

Csak nézett rájuk, semmit sem szólt.

 

Tankret ifjúkorában tanult varázslást,

S már tudta is, hogyan szabadítsa ki magát.

Gyorsan elmondta a szabadító igét,

S a varázslóra ugrott, hogy kivájja a szívét.

 

Erre nem számított a gonosz mágus,

Tankret szorításából szabadulni alig tud.

De gyorsan elmond egy varázsszót,

Tankret pedig már csak a levegővel harcol.

 

A következő pillanatban ismét megjelenik az öreg,

S kimondja nevét, mely így hangzik: Affentaller.

Erre Tankret és Sziklavirág megretten,

Hisz ismerték az ősi történetet.

 

Ez az a mese, mellyel minden tündér gyermek megismerkedik:

Az ősi időkben egy gonosz lény Szépmezőben megtelepedik.

Ennek a förtelemnek a neve Affentaller,

Amit hosszú időkig senki ki sem ejtett.

 

Egymás előtt álltak percekig,

Egyik fél sem csinált semmit.

Affentaller tudta, hogy a varázslat Tankret ellen semmit sem ér,

Mert a tündérek minden gonosz igének tudják az ellenszerét.

 

Ezért Affentaller füttyentett egy párat,

S rettenetes ordítozás volt rá a válasz.

Sziklavirág már sejtette, hogy mivel néznek majd szembe,

De azt nem, hogy egy hatalmas troll lesz majd az ellenfele.

 

Tankret gyorsan reagált, és már csapott is a kardja,

De a troll bőre, mint a páncél, olyan vastag.

Bár még nem tudták, hogyan győzzék le,

Sziklavirágnak eszébe jutott egy régi varázsige.

 

Ez az ige, melytől a környék egyetlen alvó szörnye,

Dronker, a sárkány még egyszer utoljára felébred.

Gyorsan el is mormogta Sziklavirág,

S a troll szájában megdermedt a nyál.

 

Ezt kihasználva Tankret szúrt, s vágott,

Míg a troll szürke vére kibuggyant, s már folyt.

Aztán legyőzve félelmét, Tankret felé csapott,

S Tankret a földre rogyott.

 

Ekkor azonban szárnyak csapásait hallották,

S tudták, végre megérkezett Dronker, a sárkány.

Gyönyörű, zöld pikkelyén a napfény csillogott,

Hatalmas torkából pedig tüzet okádott.

 

Dronker a Tanker családé volt egykor,

Míg egy napon eltávozott.

A Tanker család megértette tettét,

Tudták, hosszú álomra hajtja fejét.

 

De egy varázsszót még megalkottak,

Hogy a sárkányt hívni tudják, ha baj van.

Ezt Dronker is elfogadta, hisz ennyivel tartozott,

Ígéretet tett, hogy ha elhangzik az ige, segíteni fog.

 

Tankret és Sziklavirág örült is a segítségnek,

Tudták, csak Dronker mentheti meg az életüket.

Mikor pedig a troll is felfogta, milyen nagy a veszély,

Ordított és sikított: a sárkány tüzétől annyira félt.

 

Dronker rögtön le is csapott ellenfelére:

Hatalmas, perzselő tüzet fújt a troll fejére.

A megpuhult fejet pedig Sziklavirág a fejszével

Egy hatalmas ugrással hidegvérrel lenyeste.

 

Ezt az alkalmat kihasználva Affentaller

Tankretre támadt puszta kézzel.

De résen volt ám Tankret, s a varázsló elé ugrott,

Kardjával a mágus rusnya fejére csapott.

 

Ám a harc ennyivel még nem ért véget,

Habár a troll kidőlt, Affentallerben még forrt a méreg.

Tankret kardja épphogy csak megsebezte,

S már el is tűnt arcáról az imént vágott sebhely.

 

Dronker, mivel teljesítette ígéretét,

Az örök álomföldre gyorsan visszatért.

Így Sziklavirág és Tankret egyedül maradt,

Affentaller pedig újra dühödten rájuk támadt.

 

Sziklavirág és Tankret a két kalandor,

Évtizedek után újra megízlelik az igazi harcot.

Erre ugyan nem számítottak,

Hogy Szépmező ily meglepetést tartogat.

 

Mivel ismerték egymás gondolatait,

Megérezték, hogy akár végük is lehet itt.

De egymásra néztek, s tudták,

Nem adják fel, kitartóan küzdenek tovább.

 

Míg a két kalandor Szépmező közepén egy tisztáson harcolt,

Addig a Kóborlorderben Detret érezte, hogy bajban a két harcos.

Így Detret gyorsan elővette régi kardját és páncélját,

S elindult, hogy segítsen testvérén és öreg barátján.

 

Mindeközben Affentaller, a gonosz mágus kitartóan támadt,

De Sziklavirág a fejszét keményen és gyorsan forgatta s csapta az arcába.

Tankret sem volt rest, szórta a varázsigéket,

S a rusnya Affentaller már rendesen vérzett.

 

Detret szélsebesen Szépmező határába ért,

S gondolkodás nélkül berohant, hogy megmentse testvérét.

Már közeledett a csata színhelyéhez,

S tudta, hogy nem csalta meg rossz előérzete.

 

Már elő is rántotta meseszép kardját,

Affentaller pedig megdöbbenve hátrált.

„Nem lett volna szabad ide jönnöd!” – harsogta Tankret,

De azért örült a váratlan segítségnek.

 

„Jöttem, mert jönnöm kellett!” – felelte Detret;

„Éreztem, hogy jó helyem lesz itt mellettetek!”

S már szíven is szúrta Affentallert, aki csak nyögött egyet,

S Detret lábánál holtan rogyott össze.

 

Mikor pedig az utolsó lehelet is elhagyta a száját,

Csak por és hamu maradt belőle, semmi más.

Ezzel a nehéz küzdelem befejeződött,

S a három dalia egy nagy ölelésre összeverődött.

 

Ám a mesénknek még korán sincs vége,

A nagy titok még el van előlük rejtve.

Sziklavirág ugyanis valami rosszat gyanít:
„Vajon Affentaller ölte meg a szüleit?”