Első novellám...

Üdvözlök mindenkit a blogomon!
Örömmel értesítek mindenkit, aki eddig olvasta a verseimet, hogy elkészült életem legelső novellája is, így ebben a bejegyzésben ezt szeretném publikálni és megosztani az olvasókkal.

Az illat

1985. április 20-a volt aznap, amikor Christopher McGuilty, egy newport-i textilkereskedő először érezte azt a különös illatot, mely mintha a semmiből keletkezett volna olyan hirtelen, mint ahogy egy vihar csap le a nyár legfüllettebb óráiban. Este fél hét körül járhatott az idő, és Chris, ahogy az ismerősei nevezték, épp a konyhában tevékenykedett, valamiféle gyors és mégis laktató vacsorát készítve magának. Először nem tűnt fel neki semmi, az étel szaga és az elkészítésével járó koncentráció teljesen elvonta a figyelmét az aznapi munkától amúgy is kimerült embernek. Az illat, mely akkor még nem fedte fel teljességgel, hogy jelen van az épületben, fokozatosan járta végig a ház összes helyiségét, a konyhától kezdve a nappalin át egészen a fürdőszobáig és a hálóig.

Mikor Chris végzett a vacsorával és elindult a fürdőszoba felé, a folyosón érezte meg először az addigra már minden mástól jól elkülöníthető illatot. Igen, illat volt, Chris orrát szinte megbabonázva kényeztette, rabul ejtette, pedig igazán nem volt képes felismerni mit is érez valójában. Megtorpant. Szimatolt. Talán kintről jön, az utca azon részéről, ahol a vegyeskereskedés és a pékség van? Nem valószínű - gondolta Chris - hiszen nem sütemény vagy édesség illatát érezte. Akkor talán a virágárus felől hozza a szél ezt az egyre erősödő, meghatározhatatlan furcsaságot. Nem, az sem lehet, hiszen a virágárus egy utcányira van a háztól, és a szél sem fúj annyira mint két napja, amikor a fák is meghajlottak a tavaszi szélviharban. Sőt, most, hogy jobban figyelt, a szél egyáltalán nem is fújt. Vagy csak épp lengedezett.

Aztán Chris rájött még valamire. Miután hazaért a munkából, annyira elterelte figyelmét a gyomrában érzett kínzó éhség, hogy azonnal nekiállt a vacsora elkészítésének és még az ablakot is elfelejtette kinyitni a nappaliban. Máshol meg nem volt nyitva semmi, így az illat nem jöhet kintről. Furcsa - gondolta. Akkor a lakásban van valami, amiről talán rég megfeledkezett és most ilyen névtelen illatot áraszt magából. Azért névtelen, mert Chris még mindig nem volt képes felismerni, hogy minek az illatát érzi. Körbejárta az egész házat, de sehol nem találta a forrását. Úgy gondolta, hogy talán kimerült elméje űz csúnya tréfát vele. Valahogy nem is érezte túl jól magát. Még a víz is leverte. Bement a nappaliba, bekapcsolta a televíziót és leült a kedvenc foteljába. A különös illatról nem vett tudomást, azt hitte majd ha pihen egy kicsit, magától elmúlik. A műsor nem volt túl izgalmas, így elkezdte kapcsolgatni a készüléket, hogy valami megfelelő és egyben pihentető adásra leljen. Aztán olyan dolog történt, amire nem számított. Az utolsó csatornán gyógynövényekről, gyümölcsökről beszéltek. Hirtelen egy sárgadinnyét mutattak, és annak hasi gyulladásokra kifejtett gyógyító hatásairól kezdtek el beszélni. Chris tudata ekkor hirtelen megvilágosodott: sárgadinnye illat járja be a házat. Felugrott. Most még erősebben érezte, mint eddig, szinte már émelyítően édeskésnek tűnt. Sárgadinnye… Vajon hogy lehet sárgadinnye illat a lakásban, amikor ő soha nem vett magának ilyen különleges gyümölcsöt? Chris nem értette a dolgot. Talán mégis az elméje tréfálkozik vele. Lehet, hogy a napok óta tartó bélpanaszai miatt van az egész. Úgy rémlett neki, mintha valamelyik vásárlójának, akivel régóta jóban van, megemlítette, hogy mostanában nincs valami jól. Talán még a hasi problémáit is elmondhatta, és talán ez a vevő ajánlott neki sárgadinnyét a panaszai enyhítésére. Most pedig a tudatalattija emlékezteti így, hogy szüksége van a szervezetének a sárgadinnye gyógyító képességére. Biztos ez lehet a magyarázat - gondolta Christopher.

Mivel ekkorra már elmúlt nyolc óra, és a vegyeskereskedés bezárt, így aznap este már biztos nem tehet semmit azért, hogy egyen egy ilyen gyümölcsöt. Pedig most megint rosszul lett. Chris úgy gondolta, inkább elmegy az orvoshoz. Majd, ha kicsit jobban ráér. Egyelőre még volt más gondja is, amit mihamarabb meg kellett oldania. Nem ment már úgy az üzlet, ahogy régen. A hitelezők pedig folyton a nyakára jártak. Igen, előbb ez legyen megoldva, a betegség ráér, annyira úgysem rossz a helyzet - elmélkedett Chris. Kikapcsolta a televíziót és lefeküdt. Az álom úgy érte, hogy még érezte az illatot, de már nem annyira erősen, inkább úgy, mintha csak az orrában derengene...

 

Kilenc hónap telt el azóta, hogy Christopher McGuilty, a newport-i textilkereskedő először érezte azt a különös illatot. Azután az este után nem fordult elő többször, nem kísértette, szinte el is felejtette. Most azonban Chris a londoni St. Thomas kórházban feküdt. Gyógyíthatatlan vastagbélrákot diagnosztizáltak nála az orvosok, miután egy vásárló a textilbolt padlóján találta eszméletlenül. Családja nem volt, így egyedül várta az elkerülhetetlent, amit az orvosok maximum egy-két hétben állapítottak meg. Chris fájdalmait a legerősebb morfiumokkal enyhítették, így már nem is volt teljesen tudatánál. Gyerekkori emlékek keveredtek lázálmokkal, tiszta pillanatai csak ritkán voltak. Olyankor mindig sárgadinnyét kért a nővérektől, de hogy miért, azt nem tudta megmondani. Christopher még életében nem evett sárgadinnyét. Az illatát is csak akkor érezte, amikor kisgyerekként az édesanyja a gyümölcsös standon megmutatta neki. Erre a pillanatra emlékezett a legtisztábban a gyerekkorából. Aztán egészen addig nem érzett sárgadinnye illatot, amíg az otthonában elő nem bukkant valahonnan tudatalattijának legmélyéről. Ő legalábbis mindig ezzel magyarázta, akárhányszor is gondolkodott rajta azután az eset után.

1986. január 23-a volt, amikor bekövetkezett az, amit már egy ideje vártak az orvosok. Cristopher McGuilty meghalt. Ám mielőtt a textilárus végleg elhagyta volna ezt a világot, a különös, émelyítő illat váratlanul visszatért. A kórházi, már-már gyomorforgató steril szag ellenére is tisztán lehetett érezni. Christopher szeme kinyílt, leírhatatlan, szörnyű  fájdalmai ellenére elméje kitisztult, és felült az ágyában.

Sárgadinnye… Ssáárgadii… Sss… - motyogta alig hallható, artikulálatlan hangon. Az egyik nővér észrevette, hogy Christopher az ágyon felülve, kitágult tekintettel bámul előre, minden erejét arra összpontosítva, hogy kimondjon valamilyen, a nővér számára teljesen meghatározhatatlan szót. Azonnal beszaladt hozzá, és értesítette a főorvost is. Ekkorra azonban már nem lehetett mit tenni, a szegény, család és igaz barátok nélküli textilárus, Christopher McGuilty szíve megállt. A sárgadinnye illat ekkor volt a legjobban érezhető. Az egyik nővér még az ablakot is kinyitotta, de megmagyarázni nem tudta senki, hogy honnan jöhetett ezen a fagyos téli estén egy ilyen különleges gyümölcsnek az illata. Kész rejtély volt a kórházi dolgozók számára ez a különleges eset. Az egyik nővér, méghozzá az, akitől Christopher mindig sárgadinnyét kért, évekig beszélt az esetről, különféle magyarázatokat adva a történtekre. Összefüggéseket vélt felfedezni ott is, ahol egy racionális elme már nem tudott megoldással szolgálni. A St. Thomas kórházban azóta sem éreztek sárgadinnye illatot.

 

Azon az estén, amikor Christopher McGuilty meghalt, több száz km-re Londontól, egy magyarországi kisvárosban, Nagykanizsán megindultak egy fiatalasszony szülési fájdalmai. A szülés nagyon fájdalmas és lassú volt. A szülőszoba megtelt sürgölődő nővérekkel, és a kismama fegyelmezett, alig hallható nyöszörgéseivel, kisebb sikolyaival. Aztán egyik pillanatban olyan dolog történt, ami azóta se. Az orvos azért nem vette észre, mert a szülési nehézségekkel, a csecsemő mielőbbi, komplikációktól mentes kivételével bajlódott, az anya pedig azért, mert a fájdalom és a kín kerítette hatalmába a tudatát, ráadásul erősen koncentrált, hogy az orvos utasításait be tudja tartani. Nem ment neki egykönnyen, de erős akarata lévén megküzdött a feladattal.

Elmúlt már éjfél, mikor az egyik nővér, aki a szülést figyelte és várta, hogy a csecsemő kiemelése után megtörölje és ellássa, felfigyelt az addigra elég erősen érezhető illatra.
- Sárgadinnye! – kiáltotta.

Ebben a pillanatban születtem meg…

 

Horváth Szabolcs         Nagykanizsa, 2011. február 6.