Thaddeus blogja

Thaddeus•  2011. február 19. 14:13

Két nagyon régi versem...

Nagy baj van veletek

Benőtte lelkem az áthatolhatatlan gaz
Szívem közelébe sohasem juthatsz
Elfeledlek titeket mindörökre
Hisz előletek menekülök messzire

Hagyjatok békén, hagyjatok végre élni
Nem hatnak meg kirakat érzéseid
Menekülök előletek a szavak tengerébe
Hogy rosszat tesztek, elmondom mindenkinek

Tudom, hogy csak magaddal törődsz
Mindenkibe belemártod a fájdalom-tőrt
Nem adtok semmit, csak elvesztek
De ti vagytok, akik a süllyesztőben elvesznek

Mondhatsz bármit, folyton hazudsz
Az igazság elől mindig elbújsz
Emberek! Mi történt veletek
Mi vette el ennyire az eszetek?

Előttetek becsukom lelkem kapuit
Soha nem fogjátok megérteni gondolataim
Élvezitek, hogy életekkel játszadoztok
Mindenkire ezer gondot szórtok?

Tudom, hogy nem értitek meg szavaimat
De nem is nektek szántam soraimat
Nem érdekeltek engem, csak legbelül bánt
Rosszat cselekszetek, s ez mindenkinek fáj

A gyilkolás ünnepe

Zászlók lobognak szemem előtt
Rajtuk furcsa jelek, tűzben égők
Hatalmas tömeg előttem
Zengő jelszavak fülemben

Félelmetes ez a jelenet
Mintha végtelen lenne a tömeg
Kiáltoznak, szavukat nem érteni
Jelszavakat skandálva egymásba olvadnak itt

Hirtelen lecsendesedik a tömeg
Élükön egy alacsony, fura ember
Az őrület kelt életre benne
Gyilkos szavai mindenkihez elérnek

Minden szavát, tébolyult mozdulatát
Élvezettel hallgatják
De nem értik, mégis megtapsolják
S még lélegzetüket is visszatartják

Mi lett ebből a borzalomból?
Kegyetlen, véres hadjáratok!
Milliónyi szenvedés és halál
Ezzé lett a szó, életek gyilkosává vált 

Thaddeus•  2011. február 9. 21:46

Prózai költeményem I. rész

Részleteiben közlöm itt a blogomon a prózai költeményemet, mely egy "fantasy-paródia". Énekekre bontva jelentetem meg, most az első éneket olvashatja a kedves olvasó... 

Lord Sziklavirág dala

Első ének

Vörös haján csillan a napfény,

Fejszéje élén csordul a vér.

Hosszú szakálla, mint egy bozontos bozót,

De ha méregbe jön, ne várd meg míg hozzád szól!

 

Kedves kis lény e zord, dörmögős törp,

Csecsemőként sírdogált sziklák virágai közt.

Rátalált egy tündér házaspár,

S hazavitték a szörnyűséges Szépmezőn át.

 

A tündérek között nőtt fel,

A legnemesebb családban, melynek neve: Tanker.

Testvéreivel sokat játszott, s főleg evett,

Az ő nevük pedig Tankret és Detret.

 

Ám egy nap felcseperedett,

S házuk ajtaját verte, melynek neve: Kóborlorder.

El akart jutni Törpfalvába,

Hogy rájöjjön születése titkára.

 

De útját állta a rettegett Szépmező,

Mely egy ismeretlen ódon, öreg erdő.

Még az istenek adták neki ezt a nevet,

Mikor a világ még fiatal korát élte.

 

Szerencsére elkísérte Sziklavirágot Tankret,

Így a rémségekbe együtt merészkedtek.

Melyek ott lapultak az erdő sötétjében,

Az eddig még felfedezetlen ismeretlenben.

 

Ám nem tudták mire vállalkoznak,

Nem is sejtették, hogy odabent majd mivel találkoznak.

Törtek egyre előre a sötét sűrűn át,

Kard és fejsze együtt csapta a fát.

 

Szó nélkül, hisz ismerték egymás gondolatait,

De mégis bátran, figyelve az erdő neszeit.

Mélyebbre és mélyebbre jutottak,

Míg egyszer csak egy tisztást megpillantottak.

 

Furcsa érzése támadt Sziklavirágnak,

Szólt Tankretnek: „Ez a tisztás itt miért van?”

Tankret sem értette a dolgot,

Válasz helyett csak idegesen morgott.

 

Egyszer csak a semmiből előtűnt egy öreg ház,

Sziklavirág már tudta, emögött varázslat áll.

Óvatosan odamentek a házhoz,

De a tisztás széléről a szél furcsa zajt hozott.

 

Mindketten megértették, hogy ez egy szó,

„Megállj!” – harsogta egy nagyon öreg varázsló.

Sziklavirág nem ijedt meg, fejszéjét rántja,

Ám a következő pillanatban már mozdulni se tudnak.

 

„Most vajon mi lesz?” – kérdezte Tankret.

Sziklavirág nem válaszolt, csak dühösen nézett.

Pillanatokkal később már ott állt előttük a varázsló,

Csak nézett rájuk, semmit sem szólt.

 

Tankret ifjúkorában tanult varázslást,

S már tudta is, hogyan szabadítsa ki magát.

Gyorsan elmondta a szabadító igét,

S a varázslóra ugrott, hogy kivájja a szívét.

 

Erre nem számított a gonosz mágus,

Tankret szorításából szabadulni alig tud.

De gyorsan elmond egy varázsszót,

Tankret pedig már csak a levegővel harcol.

 

A következő pillanatban ismét megjelenik az öreg,

S kimondja nevét, mely így hangzik: Affentaller.

Erre Tankret és Sziklavirág megretten,

Hisz ismerték az ősi történetet.

 

Ez az a mese, mellyel minden tündér gyermek megismerkedik:

Az ősi időkben egy gonosz lény Szépmezőben megtelepedik.

Ennek a förtelemnek a neve Affentaller,

Amit hosszú időkig senki ki sem ejtett.

 

Egymás előtt álltak percekig,

Egyik fél sem csinált semmit.

Affentaller tudta, hogy a varázslat Tankret ellen semmit sem ér,

Mert a tündérek minden gonosz igének tudják az ellenszerét.

 

Ezért Affentaller füttyentett egy párat,

S rettenetes ordítozás volt rá a válasz.

Sziklavirág már sejtette, hogy mivel néznek majd szembe,

De azt nem, hogy egy hatalmas troll lesz majd az ellenfele.

 

Tankret gyorsan reagált, és már csapott is a kardja,

De a troll bőre, mint a páncél, olyan vastag.

Bár még nem tudták, hogyan győzzék le,

Sziklavirágnak eszébe jutott egy régi varázsige.

 

Ez az ige, melytől a környék egyetlen alvó szörnye,

Dronker, a sárkány még egyszer utoljára felébred.

Gyorsan el is mormogta Sziklavirág,

S a troll szájában megdermedt a nyál.

 

Ezt kihasználva Tankret szúrt, s vágott,

Míg a troll szürke vére kibuggyant, s már folyt.

Aztán legyőzve félelmét, Tankret felé csapott,

S Tankret a földre rogyott.

 

Ekkor azonban szárnyak csapásait hallották,

S tudták, végre megérkezett Dronker, a sárkány.

Gyönyörű, zöld pikkelyén a napfény csillogott,

Hatalmas torkából pedig tüzet okádott.

 

Dronker a Tanker családé volt egykor,

Míg egy napon eltávozott.

A Tanker család megértette tettét,

Tudták, hosszú álomra hajtja fejét.

 

De egy varázsszót még megalkottak,

Hogy a sárkányt hívni tudják, ha baj van.

Ezt Dronker is elfogadta, hisz ennyivel tartozott,

Ígéretet tett, hogy ha elhangzik az ige, segíteni fog.

 

Tankret és Sziklavirág örült is a segítségnek,

Tudták, csak Dronker mentheti meg az életüket.

Mikor pedig a troll is felfogta, milyen nagy a veszély,

Ordított és sikított: a sárkány tüzétől annyira félt.

 

Dronker rögtön le is csapott ellenfelére:

Hatalmas, perzselő tüzet fújt a troll fejére.

A megpuhult fejet pedig Sziklavirág a fejszével

Egy hatalmas ugrással hidegvérrel lenyeste.

 

Ezt az alkalmat kihasználva Affentaller

Tankretre támadt puszta kézzel.

De résen volt ám Tankret, s a varázsló elé ugrott,

Kardjával a mágus rusnya fejére csapott.

 

Ám a harc ennyivel még nem ért véget,

Habár a troll kidőlt, Affentallerben még forrt a méreg.

Tankret kardja épphogy csak megsebezte,

S már el is tűnt arcáról az imént vágott sebhely.

 

Dronker, mivel teljesítette ígéretét,

Az örök álomföldre gyorsan visszatért.

Így Sziklavirág és Tankret egyedül maradt,

Affentaller pedig újra dühödten rájuk támadt.

 

Sziklavirág és Tankret a két kalandor,

Évtizedek után újra megízlelik az igazi harcot.

Erre ugyan nem számítottak,

Hogy Szépmező ily meglepetést tartogat.

 

Mivel ismerték egymás gondolatait,

Megérezték, hogy akár végük is lehet itt.

De egymásra néztek, s tudták,

Nem adják fel, kitartóan küzdenek tovább.

 

Míg a két kalandor Szépmező közepén egy tisztáson harcolt,

Addig a Kóborlorderben Detret érezte, hogy bajban a két harcos.

Így Detret gyorsan elővette régi kardját és páncélját,

S elindult, hogy segítsen testvérén és öreg barátján.

 

Mindeközben Affentaller, a gonosz mágus kitartóan támadt,

De Sziklavirág a fejszét keményen és gyorsan forgatta s csapta az arcába.

Tankret sem volt rest, szórta a varázsigéket,

S a rusnya Affentaller már rendesen vérzett.

 

Detret szélsebesen Szépmező határába ért,

S gondolkodás nélkül berohant, hogy megmentse testvérét.

Már közeledett a csata színhelyéhez,

S tudta, hogy nem csalta meg rossz előérzete.

 

Már elő is rántotta meseszép kardját,

Affentaller pedig megdöbbenve hátrált.

„Nem lett volna szabad ide jönnöd!” – harsogta Tankret,

De azért örült a váratlan segítségnek.

 

„Jöttem, mert jönnöm kellett!” – felelte Detret;

„Éreztem, hogy jó helyem lesz itt mellettetek!”

S már szíven is szúrta Affentallert, aki csak nyögött egyet,

S Detret lábánál holtan rogyott össze.

 

Mikor pedig az utolsó lehelet is elhagyta a száját,

Csak por és hamu maradt belőle, semmi más.

Ezzel a nehéz küzdelem befejeződött,

S a három dalia egy nagy ölelésre összeverődött.

 

Ám a mesénknek még korán sincs vége,

A nagy titok még el van előlük rejtve.

Sziklavirág ugyanis valami rosszat gyanít:
„Vajon Affentaller ölte meg a szüleit?” 

Thaddeus•  2011. február 9. 17:41

Első novellám...

Üdvözlök mindenkit a blogomon!
Örömmel értesítek mindenkit, aki eddig olvasta a verseimet, hogy elkészült életem legelső novellája is, így ebben a bejegyzésben ezt szeretném publikálni és megosztani az olvasókkal.

Az illat

1985. április 20-a volt aznap, amikor Christopher McGuilty, egy newport-i textilkereskedő először érezte azt a különös illatot, mely mintha a semmiből keletkezett volna olyan hirtelen, mint ahogy egy vihar csap le a nyár legfüllettebb óráiban. Este fél hét körül járhatott az idő, és Chris, ahogy az ismerősei nevezték, épp a konyhában tevékenykedett, valamiféle gyors és mégis laktató vacsorát készítve magának. Először nem tűnt fel neki semmi, az étel szaga és az elkészítésével járó koncentráció teljesen elvonta a figyelmét az aznapi munkától amúgy is kimerült embernek. Az illat, mely akkor még nem fedte fel teljességgel, hogy jelen van az épületben, fokozatosan járta végig a ház összes helyiségét, a konyhától kezdve a nappalin át egészen a fürdőszobáig és a hálóig.

Mikor Chris végzett a vacsorával és elindult a fürdőszoba felé, a folyosón érezte meg először az addigra már minden mástól jól elkülöníthető illatot. Igen, illat volt, Chris orrát szinte megbabonázva kényeztette, rabul ejtette, pedig igazán nem volt képes felismerni mit is érez valójában. Megtorpant. Szimatolt. Talán kintről jön, az utca azon részéről, ahol a vegyeskereskedés és a pékség van? Nem valószínű - gondolta Chris - hiszen nem sütemény vagy édesség illatát érezte. Akkor talán a virágárus felől hozza a szél ezt az egyre erősödő, meghatározhatatlan furcsaságot. Nem, az sem lehet, hiszen a virágárus egy utcányira van a háztól, és a szél sem fúj annyira mint két napja, amikor a fák is meghajlottak a tavaszi szélviharban. Sőt, most, hogy jobban figyelt, a szél egyáltalán nem is fújt. Vagy csak épp lengedezett.

Aztán Chris rájött még valamire. Miután hazaért a munkából, annyira elterelte figyelmét a gyomrában érzett kínzó éhség, hogy azonnal nekiállt a vacsora elkészítésének és még az ablakot is elfelejtette kinyitni a nappaliban. Máshol meg nem volt nyitva semmi, így az illat nem jöhet kintről. Furcsa - gondolta. Akkor a lakásban van valami, amiről talán rég megfeledkezett és most ilyen névtelen illatot áraszt magából. Azért névtelen, mert Chris még mindig nem volt képes felismerni, hogy minek az illatát érzi. Körbejárta az egész házat, de sehol nem találta a forrását. Úgy gondolta, hogy talán kimerült elméje űz csúnya tréfát vele. Valahogy nem is érezte túl jól magát. Még a víz is leverte. Bement a nappaliba, bekapcsolta a televíziót és leült a kedvenc foteljába. A különös illatról nem vett tudomást, azt hitte majd ha pihen egy kicsit, magától elmúlik. A műsor nem volt túl izgalmas, így elkezdte kapcsolgatni a készüléket, hogy valami megfelelő és egyben pihentető adásra leljen. Aztán olyan dolog történt, amire nem számított. Az utolsó csatornán gyógynövényekről, gyümölcsökről beszéltek. Hirtelen egy sárgadinnyét mutattak, és annak hasi gyulladásokra kifejtett gyógyító hatásairól kezdtek el beszélni. Chris tudata ekkor hirtelen megvilágosodott: sárgadinnye illat járja be a házat. Felugrott. Most még erősebben érezte, mint eddig, szinte már émelyítően édeskésnek tűnt. Sárgadinnye… Vajon hogy lehet sárgadinnye illat a lakásban, amikor ő soha nem vett magának ilyen különleges gyümölcsöt? Chris nem értette a dolgot. Talán mégis az elméje tréfálkozik vele. Lehet, hogy a napok óta tartó bélpanaszai miatt van az egész. Úgy rémlett neki, mintha valamelyik vásárlójának, akivel régóta jóban van, megemlítette, hogy mostanában nincs valami jól. Talán még a hasi problémáit is elmondhatta, és talán ez a vevő ajánlott neki sárgadinnyét a panaszai enyhítésére. Most pedig a tudatalattija emlékezteti így, hogy szüksége van a szervezetének a sárgadinnye gyógyító képességére. Biztos ez lehet a magyarázat - gondolta Christopher.

Mivel ekkorra már elmúlt nyolc óra, és a vegyeskereskedés bezárt, így aznap este már biztos nem tehet semmit azért, hogy egyen egy ilyen gyümölcsöt. Pedig most megint rosszul lett. Chris úgy gondolta, inkább elmegy az orvoshoz. Majd, ha kicsit jobban ráér. Egyelőre még volt más gondja is, amit mihamarabb meg kellett oldania. Nem ment már úgy az üzlet, ahogy régen. A hitelezők pedig folyton a nyakára jártak. Igen, előbb ez legyen megoldva, a betegség ráér, annyira úgysem rossz a helyzet - elmélkedett Chris. Kikapcsolta a televíziót és lefeküdt. Az álom úgy érte, hogy még érezte az illatot, de már nem annyira erősen, inkább úgy, mintha csak az orrában derengene...

 

Kilenc hónap telt el azóta, hogy Christopher McGuilty, a newport-i textilkereskedő először érezte azt a különös illatot. Azután az este után nem fordult elő többször, nem kísértette, szinte el is felejtette. Most azonban Chris a londoni St. Thomas kórházban feküdt. Gyógyíthatatlan vastagbélrákot diagnosztizáltak nála az orvosok, miután egy vásárló a textilbolt padlóján találta eszméletlenül. Családja nem volt, így egyedül várta az elkerülhetetlent, amit az orvosok maximum egy-két hétben állapítottak meg. Chris fájdalmait a legerősebb morfiumokkal enyhítették, így már nem is volt teljesen tudatánál. Gyerekkori emlékek keveredtek lázálmokkal, tiszta pillanatai csak ritkán voltak. Olyankor mindig sárgadinnyét kért a nővérektől, de hogy miért, azt nem tudta megmondani. Christopher még életében nem evett sárgadinnyét. Az illatát is csak akkor érezte, amikor kisgyerekként az édesanyja a gyümölcsös standon megmutatta neki. Erre a pillanatra emlékezett a legtisztábban a gyerekkorából. Aztán egészen addig nem érzett sárgadinnye illatot, amíg az otthonában elő nem bukkant valahonnan tudatalattijának legmélyéről. Ő legalábbis mindig ezzel magyarázta, akárhányszor is gondolkodott rajta azután az eset után.

1986. január 23-a volt, amikor bekövetkezett az, amit már egy ideje vártak az orvosok. Cristopher McGuilty meghalt. Ám mielőtt a textilárus végleg elhagyta volna ezt a világot, a különös, émelyítő illat váratlanul visszatért. A kórházi, már-már gyomorforgató steril szag ellenére is tisztán lehetett érezni. Christopher szeme kinyílt, leírhatatlan, szörnyű  fájdalmai ellenére elméje kitisztult, és felült az ágyában.

Sárgadinnye… Ssáárgadii… Sss… - motyogta alig hallható, artikulálatlan hangon. Az egyik nővér észrevette, hogy Christopher az ágyon felülve, kitágult tekintettel bámul előre, minden erejét arra összpontosítva, hogy kimondjon valamilyen, a nővér számára teljesen meghatározhatatlan szót. Azonnal beszaladt hozzá, és értesítette a főorvost is. Ekkorra azonban már nem lehetett mit tenni, a szegény, család és igaz barátok nélküli textilárus, Christopher McGuilty szíve megállt. A sárgadinnye illat ekkor volt a legjobban érezhető. Az egyik nővér még az ablakot is kinyitotta, de megmagyarázni nem tudta senki, hogy honnan jöhetett ezen a fagyos téli estén egy ilyen különleges gyümölcsnek az illata. Kész rejtély volt a kórházi dolgozók számára ez a különleges eset. Az egyik nővér, méghozzá az, akitől Christopher mindig sárgadinnyét kért, évekig beszélt az esetről, különféle magyarázatokat adva a történtekre. Összefüggéseket vélt felfedezni ott is, ahol egy racionális elme már nem tudott megoldással szolgálni. A St. Thomas kórházban azóta sem éreztek sárgadinnye illatot.

 

Azon az estén, amikor Christopher McGuilty meghalt, több száz km-re Londontól, egy magyarországi kisvárosban, Nagykanizsán megindultak egy fiatalasszony szülési fájdalmai. A szülés nagyon fájdalmas és lassú volt. A szülőszoba megtelt sürgölődő nővérekkel, és a kismama fegyelmezett, alig hallható nyöszörgéseivel, kisebb sikolyaival. Aztán egyik pillanatban olyan dolog történt, ami azóta se. Az orvos azért nem vette észre, mert a szülési nehézségekkel, a csecsemő mielőbbi, komplikációktól mentes kivételével bajlódott, az anya pedig azért, mert a fájdalom és a kín kerítette hatalmába a tudatát, ráadásul erősen koncentrált, hogy az orvos utasításait be tudja tartani. Nem ment neki egykönnyen, de erős akarata lévén megküzdött a feladattal.

Elmúlt már éjfél, mikor az egyik nővér, aki a szülést figyelte és várta, hogy a csecsemő kiemelése után megtörölje és ellássa, felfigyelt az addigra elég erősen érezhető illatra.
- Sárgadinnye! – kiáltotta.

Ebben a pillanatban születtem meg…

 

Horváth Szabolcs         Nagykanizsa, 2011. február 6. 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom