Tengíz blogja

Némán sétáltunk egymás mellett, Apukám és én.

Ő a tájban gyönyörködött, én a tisztáson mondott szavain merengtem. Egy érdekes kérdés jutott eszembe s már mondtam is volna, de Ő előbb szólalt meg:

- Igen? Mi a kérdés? – már nem is csodálkoztam.

- Tudom, hogy nem lehet, de érdekelne, hogy miért nem?

- A kérdés, jó, de mi a lényeg?

- Megváltoztatnunk egy másik embert. – eddig előttem sétált, most bevárt s egymás mellett mentünk így tovább.

- Hát nincs elég dolgod magaddal?- kérdezte, mosolyogva.

- Jó, de attól nem fogok tudni megváltoztatni senkit, hogy én változom.

- Pedig a válasz ott van a mondatodban. Elrejtve. - újabb mosoly. – Szabad akarat! Ugye.

- Igen, igen, tudom.

- Mindenkinek szabad akarata van, s ezt tiszteletben kell tartani. S mindenki akkor fog változni, amikor készen áll rá és úgy dönt. Nem lehet senkit megváltoztatni, mert annak a próbálkozását úgy hívják, hogy manipuláció. Egyrészt nem helyes, másrészt, az, akivel teszik előbb-utóbb ki fog törni.

- Jó, de mit csináljak azzal az emberrel, akivel ki nem állhatjuk egymást és mégis együtt kell dolgoznom, mert mondjuk a kollégám? – reméltem, konkrét kérdésemre, Apukámtól, konkrét választ kapok. Hiába:

- Mond Neki, hogy változzon meg, hogy szerethesd. – válaszolt megint mosolyogva. Már a türelmemet készültem épp veszíteni, finom piszkálódásán, mikor folytatta:

- Kábé 2013 évvel ezelőtt egy nagy tanító azt mondta: „Szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért! Mert, ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmat várhattok?”. Itt a Földön tanulni s fejlődni vagyunk. Feladataink megoldásával fejlődhetünk csak!

- Jó, értem, hogy ez feladat, de hogyan lássak hozzá?

- Elfogadással, megértéssel, együttérzéssel kell, közeledj felé. Nem kell feltétlenül mondani Neki, már az is elég lehet… - tenyerével a mellkasomat érintette – ha itt belül változol felé.

- De, hát bunkó!

- Talán nem kapta meg a kellő szeretetet, talán tele van fájdalommal. Bárhogy is, azzal, hogy nem kedveled, csak a negatív viselkedését erősíted.

- Nehéz egy ilyen embert kedvelnem!

- Hát örvendj, hogy a feladatod, nem kicsi. – most elhallgatott és a távolba bámult. Így álltunk egy darabig várakozva, majd újból rám nézett:- Mi a keresztneve?

- Tamás. – válaszoltam.

 - Tamás a barátod. – határozott kijelentés volt.

- Nem hinném. Ezt a két szót egy mondatban sose használnám.

- Pedig fogod.

- Miért tenném?

- Mert itt a válasz a kérdésedre. Hogyan változtathatunk meg valakit? Így.

- De… - esélyem sem volt befejezni, mert folytatta:

- Addig ismételd, míg természetes nem lesz! Mire elérsz odáig és feloldod az elenérzésedet, a kapcsolatod is pozitív irányt vesz vele. A „barát” –ra, mindig lehet számítani és Ő is mindig számíthat Rád. Ez egy pozitív megerősítés, mely átírja a benned lévő negatívat. Hidd el, hogy reagálunk egymásra és nem csak a kimondott szavaink által. Így valóban megváltoztathatsz valaki mást, bár valójában a viselkedését változtatod meg magad felé. És mivel az út a lényeg, nem a cél, figyeld meg, miképpen változol belül, miközben azon fáradozol, hogy Őt megváltoztasd.

- Az út a lényeg?

- Jó, elég, mássz inkább fára.

Eljött az első kellemes tavaszi hétvége, melyet már nagyon vártam.

Édesapám ötletétől vezérelve kirándulni mentünk, csak mi ketten. Imádta a természetet s ragyogott az arca, miközben beszélgettünk.

- Jó ötlet volt ügye, eljönni most Vélem, hogy együtt barangoljunk hegyen, völgyön, s réten? – s közben mosolygott azon, hogy rímbe szedte gondolatát. Frappáns válaszom nem is váratott magára:

- Igen.

- Más hol jársz! – jelentette ki határozottan. – Barátnő?

- Előtted nem lehet titkom. Igen. Megismerkedtem egy lánnyal.

- Nem is mondtad! – teljesen lázba jött. – Helyes lány? Miket beszélek, persze, hogy az.

- Barátja van. – Apukám ment tovább. – Együtt élnek még. - erre a válaszra megállt és körbenézett.

- Nézd csak, ott egy tisztás. Kedvem lenne leülni egy kicsit.

- Rosszat mondta?- kérdeztem szeppenten.

- Dehogy! Gyere. – már el is indult a tisztás azon részére, melyet már felszárított a Nap a reggeli párától. Elővettük a pokrócot és leheveredtünk rá. A távolba bámult, majd behunyta a szemét, kifújta a levegőt és rám emelte tekintetét:

Csak képzeld el, amit mondok most. - némán bólintottam. – Van egy barátnőd. Együtt éltek már egy ideje.

Ott van mögöttetek a megismerkedés törékeny pillanata, megannyi új, izgalmas érzelem és együtt átélt szép emlékek. Megannyi tapasztalás, mit csak Vele élhettél meg s Általa vált az igazságoddá. Amitől gazdagabbá váltál.  Olyan csodák ezek, melyek sokszor csak akkor jutnak eszedbe, ha már véget ért. De átélted s belőlük is építkezett az, akivé váltál.

- Értelek eddig.

- Egy nap bejelenti, hogy úgy érzi, már nem adjátok meg egymásnak azt, amitől eddig együtt voltatok. Köszöni mindazt az időt, amit együtt töltöttetek és mindig jóérzéssel fog gondol Rád. Megölel és elmegy. Mit éreznél?

- Ha az Ő döntése, akkor fájna.

- Hogy véget ért?

- Igen. Hiányozna, Ő, és amit képviselt.

- Ez teljesen érthető. Most képzeld el, hogy a fájdalom, elmúlik. Elmúlik, mert elengedted Őt. Már nincs a gondolataidban, talán már új barátnőd van, akivel máshogy bánsz, hisz tanultál az előző kapcsolataidból. Egy nap találkoztok az utcán Vele. Örülsz a találkozásnak?

- Mindenkép, hisz nincs rossz érzésem Vele kapcsolatban.

- Annyira jó, hogy így értesz engem. – örvendezett Apukám. – Hát jó. Huszáros vágás!

Most azt képzeld el, hogy egy nap bejelenti, megismerkedett valakivel és ez a viszony már tart egy ideje, ezért elmegy.

- Ú, erre nem számítottam.

- Mit éreznél?

- Mint akit gyomorszájon vágtak.

- Itt már nem elengedni kell. Meg kell bocsájtani! S nem maradnak szép emlékek, mivel gazdagodtál, mert, ha eszedbe jut, azt fogod gondolni…

- Hazugság az egész. – fejeztem be a mondatot, elhűlve.

- Pedig nem, de bizony azt fogod érezni.

Minden szép emlék és pillanat, egy csapásra köddé válik. A kapcsolat ugyanaz, csak a vége más és ez az egész kapcsolat hatását átírja.

Ha választanod kéne, melyiket választanád? Melyik befejezést? – nem válaszoltam, csak bólogattam némán, hogy értem.

- Nem számít, hogy a lány barátja jó ember ám, vagy sem. Bár azt teszel, amit jónak látsz és én mindig szeretni és elfogadni foglak Téged, van egy nagyon fontos törvény: Ne tégy olyat senkivel, amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek.

Édesapám titkok tudója volt.

Már gyermekkoromban elárasztott olyan mesékkel, melyek nem voltak megtalálhatóak egy könyvben sem.

Amikor felnőttem, már nem meséket mondott. Igazságokra vezetett rá.

Gyakran fordultam Hozzá, amikor segítségre volt szükségem.

Soha sem mondta el, mit tegyek. Számtalanszor kihangsúlyozta a szabat akarat fontosságát és azt, meg kell tanulnom felelősséget vállalni a döntéseimért.

- Működnek szabályok ebben a tökéletes világban – mondta- és könnyebb elérned a felvállalt életedet, ha megismered és megtanulod tisztelni és tiszteletben tartani őket. Mindennek van értelme, oka és joga, megmutatkoznia az életedben…

- Hogyan kerülhetek egyensúlyba? – Ezt a kérdésemet 5 nappal később tudtam feltenni az Apukámnak. A múltkori látogatásom óta telt el ennyi idő. Miután elmentem Tőle, a következő napokban, valahogy mindig elúsztam az időmmel, s mivel otthon is kellett lennem, hát tolódott a látogatásom. De ez az utolsó kérdés melyet feltettem és nem kaptam rá választ, ott motoszkált a fejemben.

- Egyensúlyba? – kérdezte Apukám, pedig tudta miért kérdezem. Szeretet bosszantani, vagy csak úgy érezte, még nem figyelek magamra és rá eléggé, nem tudom.

Iiigen! – válaszoltam elnyújtva, jelezve, hogy ne csigázzon tovább.

Rám nézet és elmosolyodott, azzal a csupa szeretet mosollyal, melyet, csak ő tudott. Majd felemelte a tekintetét és a távolba bámult, mintha emlékezne, mint mindig.

- Egyensúly. – suttogtam Neki, hátha segít. Majd rám nézett végre:

- Először tisztázzuk, mi is az, amikor az ember egyensúlyban van. – mondta, majd csöndben, kérdőn várt.

- Tisztázzuk.

- Na, figyelj. – ivott egyet az italából, majd székestül felém fordult ülő helyzetében. – Vívódtál már?

- Ezt, hogy érted?

- Amikor párbeszéd zajlik benned és a felek nem értenek egyet.

- Számtalanszor. Ilyenkor érzem azt, hogy nem tudok dönteni.

- Nem is csodálkozom rajta. Az a sok, egymásnak ellentmondó vélemény. Jó lenne, ha csak egy lenne, igaz?

- Hát igen. Az megkönnyítené a dolgomat.

- A helyzet az, hogy a cél nem a dolgod megkönnyítése. Legalább is nem úgy, ahogy Te szeretnéd. A cél a tanulás. Ha a belső párbeszédedben a felek nem értenek egyet, nem vagy egyensúlyban.

- Kik beszélgetnek?

- Így elsőre, azt mondanám, nézőpontok.

- Mit mondanál másodjára? – itt határozottan morfondírozott a válasszal. Mély levegőt vett, majd ahogy lassan kifújta bólintott és elmosolyodott. Csak tudnám, kivel beszél ilyenkor.

- Test, Lélek, Szellem. Ebből vagyunk mind. Ők próbálnak kifejeződésre jutni, általad.– ez volt az a pillanat, amikor elég bután nézhettem, mert kérdés nélkül folytatta.

– A Test hangja, a latin én.

- Ego. – mondtam, mire Ő bólintott.

- Tud kiabálni és sírni is. Ő mondja, hogy:

Nekem, akarom, kell, de mond mást is: nem érdemled meg, úgy sem sikerül, bele se kezdj és a többi és a többi. Szerintem ismered. Ha nem hallgatnál rá, először nem éreznél fizikai tünetet. Korlátoz, amíg nem tudsz Vele bánni, de fontos a szabad akarat létrejöttéhez.

- Igen, igen.

- Lélek. A Lelkiismeret hangja.

Ő halkan és szépen beszél. Ilyeneket mond: Add oda Neki, szeresd, öleld meg, óvd, tehetsz érte, tégy érte. Az Ő szavára érdemes figyelned, mert, ha nem teszed, amire a lelked vágyik, azt érezni fogod. Fájt már a szíved? Persze, hogy fájt. A lelked fájdalmát érezted.

- Szellem?

- A legnagyobb és a legtürelmesebb.

Volt már megérzésed, hallgattál már sugallatra? Ha igen, a Szellemedet hallottad. Ő olyan, mint egy bölcs varázsló. Nem érzel semmit, ha nem hallgatsz rá és türelmesen megvárja, míg eljön a Te időd.

Úgy kell döntened, hogy lehetőség szerint egyetértsenek. Kivéve egynek ne figyelj szavára.

- Melyik az?

- Mindegyik gondolat, egyaránt fontos és méltó a figyelmedre, kivéve az, amit a félelem táplál.

- Az Ego. Az ego, félelem?

- Okos kérdés. Az Ego, nem félelem, de tőle ered és meg is tudja mérgezni vele magát.

- Akkor figyeljek a félelmeimre.

- Nem! Ne annak adj erőt, mit nem szeretnél. Ha a félelmeddel nem akarsz foglalkozni, ezt úgy teheted meg, hogy a bátorságot erősíted magadban. – már vettem a levegőt, hogy kérdezek, de fojtatta:

– A bátorságot pedig, - itt elmosolyodott, mint aki hallotta fel nem tett kérdésemet – úgy erősítheted, ha felismered és szembenézel mindennel, mi félelmed forrása lehet. A legtöbbször gyermekkori sérelmek, programok dolgoznak bennünk. Csupa olyan forrás ez, mely általában már rég kiszáradt, de mi nem merünk lenézni az aljára. Mint egy kiszáradt gaz a kertedben, melyet már könnyedén kihúzhatnál, ha észrevennéd végre. Nincstelenül érkezünk erre a világra és semmit sem vihetünk magunkkal. Nincs hát mit veszítened. Csak azt vihetjük, amit átéltünk, felismertünk és megoldottunk. Amiktől - jó esetben - többek lettünk.

- Mint a bátorság megszerzése.

- Mint a bátorság megszerzése. Ez egy nagyon fontos és szép feladat. Ha dolgozol rajta, az egód félelme szertefoszlik, a lelked megnyugszik, a szellemed büszke lesz.

És én is.

Édesapám titkok tudója volt.

Már gyermekkoromban elárasztott olyan mesékkel, melyek nem voltak megtalálhatóak egy könyvben sem.

Mesélt láthatatlan lényekről és világokról, előző életekről és olyan csatákról, melyekről egy történész sem tudott és én mégis igaznak éreztem akkor. Még láttam is, miközben meséit szőtte.

Ott ült sok csodálatos lény az Édesapám mellett az ágyam szélén. Manók, Tündérek, Angyalok. Számtalan varázslatos lény. Kimásztak a láthatatlan könyvéből és velem hallgatták ámulva a meséket. Ennek volt köszönhető, hogy előbb tudtam az Arkangyalok neveit, mint a Hétvezérét és előbb tudtam mi az a Metatron kocka, mint a Rubik.

Amikor felnőttem, már nem meséket mondott. Igazságokra vezetett rá.

Gyakran fordultam Hozzá, amikor segítségre volt szükségem.

Soha sem mondta el, mit tegyek. Számtalanszor kihangsúlyozta a szabat akarat fontosságát és azt, meg kell tanulnom felelősséget vállalni a döntéseimért.

-Működnek szabályok ebben a tökéletes világban – mondta- és könnyebb elérned a felvállalt életedet, ha megismered és megtanulod tisztelni és tiszteletben tartani őket. Mindennek van értelme, oka és joga, megmutatkoznia az életedben.

2005  Nyara volt. Apukánál voltam akkor egész nap. Jó volt élvezni a napsütést és beszívni a nyugodtágát és a szeretetét, mely áradt belőle. Már későre járt, a nap is pihenni tért, de mi rendületlenül teáztunk kint a verandán. Mindig tudta, hogy mi foglalkoztat, de soha nem mondta el a véleményét, csak, ha kérdeztem. Persze volt kivétel. Ha valami meggondolatlanságot készültem tenni.  Valahogy a vesémbe látott. Most nem így volt, így kivárta a kérdésemet.

- Miért van az, hogy, ha döntést hozunk, az élet olyan eseményt rak elénk, amitől elbizonytalanodunk?

Mielőtt beszélt volna, felemelte a tekintetét és a távolba bámult, mintha emlékezne. Ugyan úgy, mint gyermekkoromban a mesék előtt. Mint mindig, most sem  tudtam kivárni és folytattam.

- Ha elhatározunk valamit, jó lenne, ha arra kapnánk jelzést, hogy jól vagy rosszul döntünk-e és nem jönne, semmi mi bizonytalanná tesz. Ez csak összezavar.

Most rám nézett végre. Összeállt a történet, vagy megsúgták, mindegy volt. Láttam a tekintetében, hogy meg van a válasza.

-Amikor felépítenek egy hidat, mielőtt átadnák, próbának vetik alá. olyan terhelést kap, amit normál körülmények között soha. Mondjuk, több tucat kamionnal hajtanak át rajta.

Ha kibírja ezt a terhelést, megfelel a célnak és átadják.

Ez egy teszt, mely nem a híd jogosultságát vitatja, hanem az erősségét.

Nincs jó vagy rossz döntés. Olyan van, hogy nincs elég hit mögötte. Hitet nem árulnak a sarki boltban. Azt neked kell bele tenned. Ha eléggé hiszel abban, amit döntesz, semmi sem bizonytalaníthat el. Ha elbizonytalanodsz, az azt jelzi, nincs elég hit a döntésed mögött. Légy hálás érte. Bárcsak jobban odafigyelnénk mindannyian.

Mintha a döntés után, oda állna eléd valaki és megkérdezné: Biztos?

Ettől elbizonytalanodhatsz, de válaszolhatsz így is rá: Igen, biztos. - A poharáért nyúlt és belekortyolt. Nem szólalt meg. Várta, hogy ami elhangzott, eljusson hozzám. Megértettem, mit mondott, de mint mindig, újabb kérdést vetett fel.

- Honnan tudhatom, jól döntöttem-e? – Felcsillant a szeme, de persze, tudta, hogy meg fogom kérdezni.

- Remek a kérdés! – kiáltott fel. – Már csak egy remek válasz kell hozzá, ugye?

- Valahogy úgy.

- Számtalan megközelítés van, de minden válasz, ugyanoda vezet. Fontos tevékenység az életünkben, hogy tudjunk jól dönteni. A kulcsa, hogy légy egységben önmagaddal.

- Ennyi? – csodálkoztam el. – Valahogy többet vártam.

- A lényeg ennyi, de kifejthetem, ha szeretnéd.

- Szeretném! Szeretném!

- Egységben lenni, annyit tesz, egyensúlyban vagy. Ha megnézed a madarat az égen, a légtornászt a cirkuszban, vagy a gyermeket, ki először lép, láthatod az egyensúlyt. Létezik belső egyensúly is. Ezt akkor érezheted, amikor minden szinten összhangba kerülsz. Ezt persze nem könnyű elérni, de el lehet. Ezért döntéskor, ha dühös vagy, előtte nyugodj meg. Ha túlzóan az eszedre hallgatsz, vigyél bele egy kis érzelmet. Ha érzelemből döntenél, gondold át logikusan is. Nincs más dolgod, mint a tőled telhető legjobban dönteni és kitartani mellette.

- Hogyan kerülhetek egyensúlyba?

-  Tudod Viktor szeretném, ha nem csak a „legjobb kérdések feltevője” címet szeretnéd elnyerni ma.

- ?

Légy ma a „meghallom és át gondolom mit apukám mond” verseny dobogós helyezettje. Későre jár és kaptál válaszokat. Most megyek és elteszem magam holnapra. Tégy te is így a kérdéseiddel.

- Jó akkor holnap.

- Várni foglak.