Tengerlanya blogja
A tavasz hirnökei
Már nincsen hó
Se mogorva illúzió -
Így nézünk ki
A rügyező világba.
Már nem szül a szem
Bánatos dagadt cseppeket
S az égből se hull semmi,
Ami lehangolja kedvemet.
Boldogan hallgatom,
Ahogy az ablakon,
Mint lágy szellő,
Beszökik az életet lehellő,
Tavasz sugalló
Édes virágillat.
Mindez jelenti,
Hogy vége a télnek,
Hogy csak a madarak zenélnek
S újra kezdődik az élet.
Duffy - Warwick Avenue
When I get to Warwick Avenue
Meet me by the entrance of the tube
We can talk things over a little time
Promise me you wont step out of line
When I get to Warwick Avenue
Please drop the past and be true
Don’t think we’re okay
Just because I’m here
You hurt me bad but I won't shed a tear
I’m leaving you for the last time baby
You think you’re loving,
But you don’t love me
I’ve been confused
Outta my mind lately,
You think you’re loving,
But I want to be free, baby
You’ve hurt me.
When I get to Warwick Avenue
We’ll spend an hour but no more than two
Our only chance to speak once more
I showed you the answers, now here’s the door.
When I get to Warwick Avenue
I’ll tell you baby that we’re through!
I’m leaving you for the last time baby
You think you’re loving,
But you don’t love me
I’ve been confused
An outta my mind lately
You think you’re loving,
But you don’t love me
I want to be free,
Baby you’ve hurt me.
All the days spent together
I wished for better,
But I didn’t want the train to come
Now it’s departed, I’m broken hearted
Seems like we never started
All those days spent together
When I wished for better
And I didn’t want the train to come.
Oh, no.
You think you’re loving
But you don’t love me
I want to be free, baby
You’ve hurt me
You don’t love me
I want to be free
Baby you’ve hurt me
Imádom, ha utáltok
Rémeset álmodtam.
Az volt benne,
Hogy egyszer megértetek engem,
S nem utáltok már,
És én is beilleszkedtem.
Oly szörnyű álom volt,
Oly borzalmas,
Hogy inkább felébredtem.
Ébren aztán gondolkodni kezdtem.
Milyen szörnyű lenne,
Ha engem mindenki szeretne,
Hiszen akkor már nem lenne semmi,
Mi verseimet ihleti,
Talán még boldog is lennék,
Ha a világba beilleszkednék.
Ezért aztán arra kérek minden embert,
Utáljon még, amíg élek,
Hisz verseket írni én úgy szeretek.
Ezért nem kérem,
Hogy megértsetek.
De én azért jól értelek benneteket,
S éppen ezért mindenkit szeretek,
S valójában csak akkor szenvedek,
Ha verset fabrikálok nektek, kedvesek.
A Végtelen de véges
Hittem benned, kedves,
Hisz annyi jóval kecsegtettél.
Fejemre virágból font koszorút tettél,
Aztán egyszer csak elmentél.
Nem sejtettem soha,
Hogy a sors egyszer sarkon fordul
Vissza se nézve,
Búcsút se intve,
Fehér orchideaszirmot a fejemre hintve.
Megszegve a szabályt,
Felnyitottam a kincses ládát,
S a fenekén megláttam a végest.
Azóta már tudom,
Hogy egyszer itt hagyom,
Ha nem is a lábnyomom,
De ezt a Földet,
S utánam csak egy magányos,
Dísztelen fejfa hirdeti,
Míg el nem korhad:
Röpke életem,
S hogy valaha ember voltam,
Ki álmodott,
S álmodva élt,
Míg élete véget nem ért.
Hitem – az égben
Hazudtam, mert láttam,
Ahogy szenvedsz.
Gyötört a pillanat,
Azért voltam oly csendes.
Hittünk együtt,
Mégsem egyben –
Létünk ezért lett
Oly elviselhetetlen.
Te hitted a Földet,
A sok evilági kincset,
S én hittem az eget,
Melyet a bánat betemetett.
Te hittél másban,
S elhitted másnak,
Hogy élni csak itt,
E keserves Földön lehet.
Én tudtam:
Van még egy emelet.
Hisz az ember azért teremtetett,
Hogy boldog legyen,
Csak a teremtő erő
Túl nagyot dobott,
A hajunk meg csak lobogott,
Míg Földet nem értünk.
Én még emlékszem,
Milyen az égben,
Ahol nappal van csak,
S a nyarat nem váltják évszakok,
S hiszem, hogy egyszer oda jutok.