Tavaszi.Szello blogja

Tavaszi.Szello•  2015. november 28. 11:56

Télen

 

 

Télen az árnyak

 

Télen az árnyak hosszúra nyúlnak,
Már délen fürdik a fecske sereg,
Hideg a város hó szelek fújnak,
Hóember lába is beleremeg.

 

Olvad a jég heves ágy melegében,
Koldul a vágyam az éj elején,
Kalapom csordultig betelik véled,
Csúcsára ér a gyönyör hegyén.

 

Kéj heve támad a reggeli éjben,
Ébred a holnap a tegnap kegyén,
Könny-gyöngye csillog a lét tenyerében,
Lehajol érte egy szőke szirén.

 

Őszbe vegyülve fakulnak a vágyak,
Indul a fáról a fáradt levél,
Megpihen, látva a kék színű várat,
Ködből növeszthet e szárnyat, ha fél.                                        

 

Tavaszi.Szello•  2015. november 7. 09:23

Szakadék szélén

„ E hatalmas tengeren, az élet tengerén a part felé evezek. Még emlékszem a narancs napnak simogató melegére, a nyári zápor illatára, a hegycsúcsra, melyről karnyújtásnyira van csak az égbolt. Olyan közel, hogy ágaskodva elérem a tejszínhab felhőket, szívemet legyezgeti a hegyi szellő mosolya, fülemben vízesések hangja dalol. Élesen él bennem az érzés, mely még ma is képes elvarázsolni, bódulatba ejteni. Átitatja minden sejtemet, elém varázsolja széles vállait, feszülő izmait, sötétkék szemeit, ahogy a szemüvege mögül csábító pillantásokkal simítja végig lényemet. Szívem ezerrel kalapál, hallom mély, kedves orgánumát. Szemeimet becsukva halvány mosollyal arcomon, remegő lábakon állok a sziklás hegytetőn. Szavakkal ki nem fejezhető érzés járja át testem alagútjait. Szívemből kicsordul e fájdalmasan gyönyörű érzés. Automatikusan ölelésre emelem karjaimat, puha csókokkal halmozom el borostás arcát, miközben szembesülök a valósággal: - A semmit, a levegőt ölelem! Egyedül vagyok! Eggyé váltam a kősziklák súlya alól erőlködő, nyújtózkodó, fény és levegő után könyörgő, hervadozó apró virágokkal, a  fűszálak társaságában. Kitéve az időjárás viszontagságainak, az arra kószálóknak, akik, ha észre is vesznek, legfeljebb letépnek, vagy rálépnek törékeny szirmaimra. Egyedül, a remény utolsó cseppjét szomjuzva.  Ébredezek az emlékek bódulatából! A rideg valóság, a bejárt utak megragadt pora, a beteljesületlen vágyak, sikerek és csalódások, öröm és bánat, elégedetlenség és beteljesülés szőtte lepel fogságában, mely ellopja levegőm egy részét.

-  Emlékeimben frissen élnek ezek az élmények miközben tudom, hogy a vonat már elment! Az életem nem végtelen, s hajómat a hullámok egyre inkább ahhoz a parthoz sodorják, mely még láthatatlan, de a párafüggöny mögül sejtelmesen ugyan, de már meg - megmutatja magát. A sűrű ködben megjelenik a révész, aki átvisz majd a túlsó partra. Tudom, hogy egyszer ki kell kötnöm abban a kikötőben akkor is, ha gondolatban még hosszú ideig szeretném mesélni történetemet. Akkor is le kell horgonyoznom, ha a katarzis még várat magára.