Bennünk él

Kinyílik a kincsesládád,
Elveszted egész tartalmát,
Minden tűjét, cérnáját,
És többé viszont se látod.

Fonalak tépik szét szíved,
Összegyűrik, a fájdalom éget.
Hegyes tűk keresztüldöfnek,
Lelked egyre inkább bezárod.

Egy-két kéz lágyan simogat,
Kifacsart szívet mégsem gyógyíthat,
Döfi mélyebbere a fogakat,
Ezzel mélyítve el a ráncokat.

Hatalmas a mező,

Rajta sok szép sudár fa,

Szálló szitakötő,

Virágról virágra.

Kislány a mezőt kersztülfutja,

Rajta szép pöttyösszoknya,

Utána szaladva a szép fiúka

Mosolyogva piros rózsáját nyújtja.

Szikráznak szemeik,

Egymáshoz érnek selymes kezeik,

Vidámságukban egymást hamar átölelik.

“Nézd, mit hoz a szellő!”

“Friss kalács illata,

Mama finomat süt odahaza!”

Kézenfogva szaladnak,

Semmi nem állja útjukat,

Hisz szeretik a másikat.

A fiú kinyitja a kiskert kapuit,

A lányka átlibben rajta,

Egyenesen legénye karjaiba

Omolva, hol ajkaikat lágyan összeérintik.

Könnyeznek a fák,

Éneklik szomorúságuk dalát.

Sok könnycseppük lehull,

Szomorúságuk mégsem halványul.

A fák szeretnek. Vágynak szeretni.

Tudják, hogy ez nagyon tud fájni,

Mégis mernek kockáztatni,

Mert ettől boldogok.

És ez nekik a legfontosabb dolog.

A fák békében élnek,

Csendesen hozzánk mindig beszélnek,

S ha figyelsz, Neked is súgnak bölcsességet.

Ha kimész az erdőbe,

És leülsz egy fa tövébe,

Az lágy árnyékával takar be.

Nyugalmas szellőjét,

Örök bölcsességét

Mind Neked adja.