Talponálló

Ha minden megunt szavad
megszünne hirtelen
de helyettük új
szerelmesebb éled
mikor mások
alszanak
beszéltetnélek
és unnálak-unnálak szüntelen.

Ha mozdulataidat éreznéd
feleslegesnek
mesterek kezével
mind szoborba zárnám
újabb és újabb
márványt
vennék az árán
hogy így mutass
egyre szerelmesebbet.

Feltűnő jelenség volt..
Hosszú, virágokkal illatolt haja a hátán pihent.
Ruháját maga szabhatta:
fodorregiment díszítette két karját, nyakát, térde alját,
de a bőre vitte a prímet.
Kis sárga cipője illett a karcsú bokához,
és a szeme..
Az ilyen tekintet mindig vitát hoz
érzékszerveim csalható táborába.
A látásommal nincs baj, hiszen kék.
Gyönyörűen kék.
Ha tehetném, beleszagolnék ebbe a tiszta színbe..
Nem virág illatára emlékeztet.
Már el is felejtettem, mi volt a kezdet,
de tudod, az a csiklandó kék,
amikor megharapnál egy felleget..
És tessék, így lehet íze is.
Kékédes, vagy kesernyésen kék.
A kék hamis.
De ez a szín biztosan finom,
magtalan, puha, omlós, és a nyelvemen marad.
Egy utolsó - nem mersz hozzányúlni - süteménydarab.
Úgy megérinteném.
Talán megtudnám, milyen a mélyen alvó tenger.
Csak ráfeküdnék,
ő nagy-nagy türelemmel terelne haza.
Egy ilyen kék útvesztőben tenyerem eltévedne,
mert nincs a világon annyi önfegyelem, az a vasakarat,
hogy ne akarná a bőr egésze érezni a tapintást..
Milyen kellemesen simogatna egy ilyen kék selyem.
Kacéran, csiklandozón,
mint ahogy pénzt tartó kéz táncol perselyen,
mielőtt elégedetten beleejt.
Semmit nem veszít varázsából,
pedig most felfelé mozdul, aztán hirtelen lecsukódik,
ahogy pihenni tér a pilla.
Máris hiányzik..
Vajon milyen hangú kék lehet?
Csobogó, vagy dobban?
Vagy mint a trilla,
mikor láthatatlan torok válaszol a lombból?
Ha tarthatnám kezemben,
ringatnám, míg két karomból minden erő elszáll..
Akkor letenném magam mellé,
csak hallgatnám, hogyan dorombol,
és végre nagyon közelről érezném valamennyi kékjét,
és nem szégyellném a szót, ha mondaná: Kérj még!
Aztán itt van még meggyszínű szája..

Régebben úgy volt, én lufikra írom,
Te cserébe a hátamra kaparod,
De más ez a betű, és visszasírom.
Nézem az ágy mellé rúgott takarót.
és
Füzetek alján keresem az okát,
Kotyogó reggel, éjjel bor a díszlet.
A lépcsők is már remegnek, rozogák,
Mégis mindenhova magammal viszlek.
de
Meguntam kicsit, örömet alig ad,
Az út Velencébe csak egy tollvonás.
Nyűgös sóhajom nyeli le a hidat,
hát
Ennyi maradtam: daltalan gondolás.
Leírt szerelem, most kezemben égsz el,
Vagy megélem, mondom, és nem elégszer..

      -Ki vagy nekem?
-Csak ábránd vagyok.

      -Miért jöttél?
-Érted. Láthatod.

      -Értem? Ezt nem értem.. vagy nem hiszek neked..
-Megbabonáztál. A bűvölő szemek. Csillagragyogással vetekszenek.

      -Bókolni jöttél? Azt hittem, értem..
-A bókot régen én is elítéltem. De te más vagy.

      -Milyen?
-Varázsol a lényed.

      -Szeretsz talán?
-Pont ez a lényeg. Nem is tudom, milyen a szerelem.

      -Most mit érzel, hogy beszélgetsz velem?
-Bizsergetőnek hat minden szavad.

      -Vannak érzéseid?
-Biztos alszanak.

      -Hogy mondhatsz ilyet? A szerelem is érzés..
-De én csak ábránd vagyok.

      -És én?
-Kísértés.

Mától te vagy a várva-várt pillanat,
Ringatóm lettél, mint egykoron bölcsőm.
Ölembe hulló, mézédes gyümölcsöm,
Az édeskés íz, mely a lelkemre hat.

Jöttek új kérdések, van mit felelnem,
Tanulok bízni, gyakorlok türelmet,
Ezernyi érzés, mi úgy felgyülemlett,
Most feltört, és én már nem állok ellen.

Felizzott a zár, égetett a lakat,
Mikor megjelentél olyan perzselőn,
Ajtók kinyíltak, lehullt a vasalat,

Szirmokon lépkedek végtelen mezőn.
Elborít végre az álomáradat,
Visszaadtad régi képzelőerőm..