TaNiaNieDh blogja

Amikor felkeltél és rám mosolyogtál, az mindennél többet ért számomra. A „jó reggelt” csókod pedig annál is többet. Ha lennének szavak, amelyekkel le lehetne írni azt az érzést, megtenném. De nincsenek. Ha azt mondanám boldog voltam, azzal sem mondanám el a teljes igazat, mert attól sokkal több lehettem. Több voltam általad, Neked köszönhetően. Egyetlen éjszaka néhány órája elég volt Neked ahhoz, hogy egy embert a pokolból a mennyországba juttass, már csupán azzal is, hogy jelen lehet az életedben. Aznap éjjel célt adtál az életemnek. A célom nem volt más, mint boldoggá tenni Téged.

Elég jó leszek? Meg tudok felelni annak, akivel majd mindig lenni akarsz? Tarthat ez örökké? Boldoggá tudlak-e tenni? Valóban azt akarod, hogy én legyek a társad? Millió és egy kérdés, mely bizonytalanná tett. Azonban amikor rám néztél, minden kétségem elszállt. Olyankor tudtam, hogy engem akarsz. Valóban engem. És én is csak Téged akartalak. Megszűnt mindenki más létezni. Veled beléptem egy olyan világba, ahol csak ketten voltunk. Ahol nem voltak legyőzhetetlen akadályok, ahol minden lehetségesnek tűnt. A világ legboldogabb embere voltam, mert Veled lehettem.

Boldogságom (boldogságunk – hiszen nem csak rólam szólt a kapcsolat) törhetetlennek és elfogyhatatlannak ígérkezett.

Később, sajnos elég hamar jöttek a problémák. Olyan dolgok, melyekben eltért a véleményünk és nem tudtunk közös nevezőre jutni velük. Számomra ezek még mindig semmiségek voltak, nem hittem, hogy ezek olyan konfliktusok, melyeken nem lehet túl lépni. Mindennek ellenére még mindig felhőtlenül boldog voltam, mert Veled lehettem. Míg Veled lehettem. Mert alig néhány hónapja tartó kapcsolatunknak véget vetettél, váratlanul, egy vita hevében. Ha számítottam is erre a dologra, nem hittem, hogy ilyen hamar ez bekövetkezhet. Csak kapkodtam a fejem és nem értettem semmit. Nem bírtam felfogni és elfogadni, hogy valamit, ami kettőnkön múlt, és tőlünk függött, Te, engem meg sem kérdezve csak úgy egyszerűen kidobtad.

Amíg élek nem fogom elfelejteni azokat a dolgokat, melyeket együtt éltünk át. Bármilyen hihetetlen, e viszonylag rövid kapcsolat alatt rengeteg élményünk volt. Mintha csak több életet leéltünk volna együtt. Ahogyan megcsókoltál, ahogyan átöleltél. A szemeid, a mosolyod, az illatod. Az a remegés, amit mindig szóvá tettél, ahogyan a vitáink után a karjaidba omlottam megnyugvásért. Nem felejtem el azokat a megjegyzéseidet sem, amelyek annyira fájtak nekem, annak ellenére, hogy akkor, ott nem tettem szóvá. Nem felejtem el milyen könnyen lemondtál rólam. Rólunk. Azt a lelki összeomlást, amelyet akkor éltem meg, amikor egy semmiség miatt azt mondtad vége. Nem felejtem el a próbálkozásod, amikor már én nem akartam esélyt adni, annak ellenére, hogy akkor ismét meghaltam. Ahogyan nem felejtem azt sem, hogy mekkora fájdalom volt Téged ezt követően - rövid időn belül - mással látni.

Vajon tudtad mennyire fáj ez nekem? Direkt csináltad? Tudtad mekkora űr keletkezik a lelkemben, amikor magamra hagysz? Neked fájt? Hiányoztam? Tudtad, hogy Te mennyire hiányzol nekem? Hogyan tudtál mással lenni, ilyen rövid időn belül? Amikor rá néztél őt láttad vagy engem? Miért nem akartad megbeszélni a problémáinkat? Miért volt könnyebb eldobni, mint megbeszélni? Szerettél egyáltalán? Te gondolsz még rám? Eszedbe jutok néha? Mit jelentettem az életedben? Tudod, hogy én mindennek ellenére még mindig, sokáig reménytelenül szerettelek a szakításunk után is? Számtalan és végeláthatatlan a kérdéseim sora. Tudtad, hogy a meggondolatlan cselekedeteiddel megöltél egy embert?

Mert megszűntem létezni a világban. Egykori önmagam meghalt akkor, amikor Te megölted. Az embert valóban csak az tudja megölni, akit mindennél jobban szeret. Hosszú idő kellett, amíg sikerült össze szednem magam és új emberként, sebezhetetlenül folytatni mindent. Mintha csak semmi nem történt volna. Azonban nagyon is történt. Minden megváltozott, de elsősorban én vagyok a változás. Talán már rám sem ismernél. Sőt. A lány, aki egykor az életét adta volna érted, valóban meghalt. Már senkiért nem adná az életét és nem bízik senkiben. Nem tud szeretni és azt sem hiszi el, hogy őt bárki is szeretheti.. 

De ez már lényegtelen. Mostanra minden mindegy. Azonban az az egy biztos, hogy azóta sem szerettem annyira senkit, mint Téged. Azóta sem találkoztam még csak Hozzád hasonlóval sem. És még csak a Veled érzett boldogságom közelében sem jártam. Talán soha nem is fogok.

Őszintén remélem sosem tapasztalsz hasonló fájdalmat, mint amelyet Te okoztál nekem. Kívánom, hogy sose érezd azt az ürességet és tehetetlenséget, mint amelyet én éreztem egykor. Azonban azt is remélem, a boldogságod hasonló mértékű, mint amilyen az enyém volt Melletted. Bízom benne, hogy valaki – aki nem én vagyok – meg tudja neked adni azt a boldogságot, amelyet te is képes vagy adni neki. 

Remélem, ha egyszer ez eljut hozzád magadra ismersz és megtudod mennyit jelentettél valamikor, valakinek...

Már nem szeretlek. Sikerült elfogadnom, hogy a mi közös utunk nem volt hosszú és már rég vége van. Ez viszont nem jelenti azt, hogy el foglak felejteni valaha is..

Miután felismertem magamban az érzelmeket, a találkozásaink már nem csak szimpla kellemesen eltöltött idők voltak. Ezek időpontok voltak nekem, hogy csodálhassalak és még inkább megszeresselek.

A külön töltött időszakot az életem megszokott dolgai helyett, felváltotta az agyalás. Elmondjam-e Neked mit érzek? Ugyanúgy fogsz rám nézni vagy esetleg megvetsz miatta? Gyengének tartasz majd? Elutasítanál? Mi lesz a barátságunkkal, ami eddig betonbiztosnak tűnt? Ha elmondom és elutasítasz, a barátságomra attól még szükséged lesz? Vagy meg akarsz majd kímélni és inkább megszakítasz velem minden létező kapcsolatot? Annyira kétségbe estem, hogy a gondolataim egy egész nagy kérdéssé formálódtak, majd ennek helyébe lépett a szomorúság. Hogy miért? Nem furcsa, hogy a kérdéseim közt nem szerepelt az a lehetőség, miszerint esetleg Te is szerethetsz engem, talán csak hozzám hasonlóan nem mered elmondani? Nekem mostanra furcsa, azonban ez valószínűleg annak volt köszönhető, hogy annyira nagyra tartottalak, hogy eszembe sem jutott ez a lehetőség. Te, a tökéletes, hogyan is állhatnál szóba egy magamfajta hétköznapi akárkivel? Ez a lehetőség fel sem merült bennem, eszembe sem jutott, annak ellenére, hogy folyamatosan erről álmodoztam. Szerelmet éreztem. Azt a bizonyos mindent elsöprőt, ahogyan a filmekben mondják. Valamint a reménytelenséget és mérhetetlen szomorúságot, amiért olyan valakibe szerettem bele, akinél esélyem sem lehet. 

Napokon és heteken át örlődtem, hogy hogyan tovább. Ez a barátságunkra is kihatott, mert vitáink lettek. Emlékszem az első vitánk abból keletkezett, hogy Te folyamatosan rosszul érezted magad az aktuális barátnőd miatt és én kifakadtam, hogy miért foglalkozol vele, amikor valaki az életét is oda adná azért, hogy csak mosolyogni lásson. Ez a valaki én voltam. Még ha nem is mondtam ki nyíltan, de sejthetted.

Rosszul éreztem magam emiatt, mert tudtam, egyébként én vagyok az egyetlen, akiben megbízol és számíthatsz rá. Én pedig önzőségből hátat fordítottam. Továbbra is beszéltünk, de hiányzott az élet belőlünk. Belőlem legalábbis biztosan.

Míg egy alkalommal véletlenül nem szembesítettelek a helyzettel egy üzenet formájában. Nem éppen így terveztem, de egye fene. Ezt sikerült „alkotni”.

A válaszod nem lepett meg. Számítottam rá, hogy elutasítasz, mert „barátnőd van”. Mégis annyira fájt. Tomboltam és szidtam magam. Majd megírtam a választ, hogy megértettem és ne haragudj rám a hülyeségem miatt. Nem haragudtál. Ez legalább igazán jól esett megtiport lelkemnek. Találkozót szerettem volna veled megbeszélni, hogy személyesen is elnézést kérjek, de kitértél a dolog elől más dolgokra hivatkozva. Tudtam, hogy mindez csak kifogás. Ez nagyjából két hétig így ment és ezzel szenvedéseim csak fokozódtak. Eltaszítottalak magamtól végleg? Nem akarsz látni? Miért voltam ekkora hülye? Miért nem mondod, ha már nem vagy rám kíváncsi? Ekkora probléma, ha valaki szeret valakit? Vagy csak én vagyok ennyire elviselhetetlen? Hogyan felejtselek el, ha üzenetben tartjuk a kapcsolatot? Egyáltalán, muszáj tartanunk a kapcsolatot? Persze hogy muszáj volt. Minden pillanatban azt vártam mikor írsz ismét, hogy tudjak rólad valamit. Valamint amikor írtál, tudtam, hogy akkor, arra a néhány pillanatra rám gondolsz. És amennyire szerettelek, nekem elég volt ennyi is a boldogságomhoz. Ennyi kis morzsával is megelégedtem, mert tudtam, nem kaphatok többet. Azonban ez fájóbb volt minden más lehetséges végkimenetelnél.

Két borzasztó hosszú, találkozás mentes hét után azt írtad szükséged van rám. Tisztán emlékszem. Neked. Volt. Szükséged. Rám. A sorokat többször is elolvastam, hogy biztos legyek benne jól látok és nem képzelődöm. Másnapra megbeszéltünk egy találkozót. Alig aludtam, annyira vártam, hogy végre lássalak.

A gyomrom egy görccsé formálódott ahogyan közeledtem Hozzád. Hogyan fogsz reagálni ha meglátsz? A szemeid megint felcsillannak, ha rám nézel? Vársz már? Örülsz, hogy végre Te is láthatsz? Zavarban leszel? Vagy úgy teszel, mintha soha nem mondtam volna semmit az érzéseimről?

Már vártál rám. Ez jól esett. Mintha csak a barátnődet vártad volna. Jó volt eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne ha..

Mivel sötét volt a szemeidet nem igazán láttam csillognak e, azonban amikor megpillantottam a mosolyod, melyet nekem szántál, úgy éreztem a világ csak az enyém. Minden korábbi rossz érzésem elszállt, mintha nem is lettek volna sosem. A jól megszokott puszival üdvözöltük egymást, mintha semmi sem történt volna korábban. Örültem, hogy nem hozol kínos helyzetbe feleslegesen.

Ismét belendült az agyam és nem hagytak nyugodni a gondolatok. Mit keresek itt egyáltalán? Jó ötlet volt ebbe belemenni? Miért kínzom magam? Édes kín volt ez, melyet ezerszer  vagy akár még többször is elviselnék, ha arról lenne szó. Még több fájdalmat akarok? Mert ha igen, hát itt vagyok. Megkaphatom. Álmodom vagy tényleg itt vagyok? Tényleg itt van tőlem alig két lépésre az ember, akit mindennél jobban imádok? Annyira hiányzott, hogy lássam, akár csak egy pillanatra is. Hiszen Ő maga volt számomra a megtestesült szerelem. A lehetetlen. A számomra elérhetetlen. A tökéletes. A Minden.

Rengeteg dolog kiesett, amiről beszéltél. Mert a kérdések a fejemben és az öröm, hogy láthatlak, teljesen letompítottak és elnyomtak mindent. De tudod mire emlékszem? Hogy amikor beléptem a szobádba, megállapítottam, az egész az illatoddal van tele, és én próbáltam minél többet beszívni ebből az illatból. Hátha ez az utolsó lehetőségem és többé nem érezhetem. Emlékszem arra is, hogy amíg Te mással foglalkoztál, én Téged néztelek. Olyan figyelemmel, mintha akkor láttalak volna először. Minden egyes vonásodat az emlékeimbe akartam égetni. Sikerült. Olyannyira, hogy annak ellenére, hogy évekkel ezelőtt találkoztunk utoljára,  még mindig látlak magam előtt. Tisztán, élesen, mintha csak ténylegesen jelen lennél.

Nem igazán tudtam mit kezdeni a bennem dúló érzelmi háborúval és önkéntelenül, de annál őszintébben ismét szerelmet vallottam. Nem is tudom mire számítottam. Ahogy kimondtam, már meg is bántam. Semmi szükségem nem volt egy személyes elutasításra is. De Te nem ezt tetted. Megálltál egy pillanatra, majd szó nélkül közelebb jöttél és összekulcsoltad az ujjainkat, ahogyan a szerelmesek szokták.

Én abban a pillanatban, ahogy hozzám értél leblokkoltam. Nem akartam elhinni, nem tudtam felfogni mi történik, csak néztem a kezeinket, miközben a szívem annyira kalapált, mintha ki akart volna törni a mellkasomból. Te néztél rám, de én nem mertem viszonozni a tekinteted. Azt akartam, hogy örökre úgy maradjunk, egymás kezét fogva. Álmodom? Miért fogtad meg a kezem? Játszol velem? Tudod, hogy ez nekem mennyire fájni fog, ha már csak emlék lesz? Direkt csinálod? Meg akarsz alázni, csak mert szeretlek? Bohócnak szánsz? Miért csinálod ezt velem? Meg fogok őrülni. Húzzam el a kezem? Vagy Te majd elhúzódsz, ha úgy gondolod, hogy elég belőlem? Mit csináljak? Végül Rád néztem. Bele abba a gyönyörű szempárba, amelyhez hasonlót korábban még nem láttam. Álltad a pillantást és mosolyogtál. Láttad rajtam mit éreztem? Láttad, hogy boldog vagyok? Láttad, hogy félek? Láttad mennyire törékeny vagyok, ha Rólad van szó? Láttad rajtam mennyire szerettelek? Láttad, hogy az életemet adnám érted? Mire gondoltál, miközben rám néztél? Féloldalasra húztad a mosolyt, olyanra, amitől csak még hevesebben vert a szívem és még inkább szerelmesebb lettem. Majd hozzám hajoltál és megcsókoltál. Ez most igaz? Tényleg megcsókolt? Ő? Engem? Magától? Miért? Mégis szeret? Miért csinálja ezt? Mit akar ezzel elérni? Ha most hirtelen elhúzódik, abba én belepusztulok. Lehet meghaltam és a mennyországban vagyok, esetleg álmodom. Ez nem lehet igaz. Néhány másodperc alatt annyi gondolat átszaladt a fejemben, hogy magam sem hittem el. Az agyam egy pillanat alatt felrobbant a koponyámban. Majd átadtam magam annak a csodálatos érzésnek, melyet a csókoddal adtál nekem. Életem első, leghosszabb és legfinomabb csókja volt az. Nem akartam, hogy vége legyen. Mit fogsz mondani, ha befejeztük? Mondasz majd egyáltalán valamit? De Te sem akartad befejezni. Épp olyan szenvedéllyel és megállíthatatlanul csókoltál, ahogyan én Téged. Ha van valami, amiért érdemes élni, akkor ezek a pillanatok azok, amelyek a ritkaságukból fakadóan olyan nagyon értékesek. Ez egy nagyjából két órás, gyönyörű pillanat volt. Az idővel nem túlzok, valóban volt ennyi, talán több is. Első csókunk után egy szót sem szóltunk. Én nem tudtam mit mondjak, és talán Te is emiatt nem szóltál. Csak néztük egymást és mosolyogtunk. Mintha mindig is erről szólt volna a kapcsolatunk. Mintha szavak nélkül mondtunk volna el mindent egymásnak. A szavak valóban kevésnek bizonyultak volna ahhoz, hogy szavakba öntsem, amit akkor és ott éreztem. Jobb volt hallgatni.

Mivel Nálad voltunk, az ágyadon bújtunk össze, nem sokkal később Te a karjaim közt aludtál el, én pedig ébren voltam és nem is akartam aludni. Az egy olyan élmény volt, amelyekre azt mondják: „a valóság szebb, mint az álom”. Azóta elhiszem, hogy van ilyen. Mert átéltem. Reggelig néztem ahogyan alszol és a mellkasodra hajtva a fejem, hallgattam a szívverésed. A szívdobogást, melyről azt hittem ha nem lenne vagy nem hallhatnám többé, megszűnnék létezni a világban... Évekkel később kijelenthetem, hogy nélküle valóban megszűntem létezni. Sosem leszek már ugyanaz a lány, aki Veled vagy Melletted voltam. Az a lány: halott.

Amikor megismertelek még nem tudtam, hogy további életem egyik legmeghatározóbb személyével állok szemben. Te sem tudtad. Még most sem tudod. De ez nem feltétlen a Te hibád.

Tudod, akkoriban én voltam olyan naiv, hogy elhittem a tündérmesét, miszerint mi ketten örökké együtt leszünk. Hogy minket soha senki és semmi nem választhat el egymástól. Te és én majd megmutatjuk a világnak, hogy két fiatal szerelme, ha valódi, akkor igenis tarthat örökké.

Tévedtem. Gyerekek voltunk mindketten. Ahhoz legalábbis mindenképp, hogy egy komoly kapcsolatot ápoljunk és kellően odafigyeljünk egymásra. Ez nem jelenti azt, hogy nem szerettük egymást. Én szerettelek és azt hiszem Te is szerettél. Talán. Már nem vagyok biztos benne, de könnyebb így gondolni.

Tehát az egész ott kezdődött, hogy „barátok” voltunk. Szerinted. Azonban én már az első pillanattól kezdve, amikor találkoztunk, tudtam, hogy nem leszek képes csak a barátod maradni. Ettől függetlenül megpróbáltam. A kedvedért.

Megismerkedésünket követően a napjaink jó részét együtt töltöttük. Átbeszéltük életünk fontosabb és kevésbé fontos részleteit, örömünket, bánatunkat egyaránt. Mindeközben én egyre jobban kedveltelek. Tetszett, hogy olyan nyíltan beszéltünk egymásnak a dolgainkról, mintha évek óta ismernénk egymást. Úgy viccelődtünk és csináltunk bolondot magunkból nyilvánosan, egymás szórakoztatására, ahogyan a kisiskolások szokták. Azt hiszem akkoriban szerethettem bele a mosolyodba és nevetésed különleges dallamába.

Kapcsolatunk hamar abba a fázisba lépett, amikor már minden percet együtt akartunk tölteni. Én a magam részéről legalábbis ezt akartam. Mint barátok. Hát persze. Kezdtek zavarosabbak lenni a dolgok, Te gyakran magad alatt voltál és én próbáltalak átsegíteni a helyzeteden. A szemedben felcsillanó fény, amikor a találkánkra érkezve megpillantottál reményt ébresztett bennem. Ebben az időszakban szerettem bele a szemeidbe. Ahogyan a szemed és a szád egyszerre húzódott mosolyra, amikor egymásra néztünk. Még én sem tudtam mit érzek, csak annyit tudtam, hogy mindig a közeledben szeretnék lenni, mert jól érzem magam Veled. Mintha az együtt töltött idő pozitív hatással lett volna mindkettőnk hangulatára. 

Később, amikor más lányokról beszéltél észrevettem magamon, hogy féltékeny vagyok. Borzasztóan. Akkor már szöget ütött a fejemben a gondolat, mi van akkor, ha beléd szerettem? A napok csak teltek és én egyre biztosabb lettem a dologban. Reménytelenül szerelmes lettem. Életemben először voltam úgy igazán szerelmes. Téged szerettelek. A lényedet. A vicceidet. A féloldalas mosolyod. A szemeid. Az illatod. Azt a semmihez nem hasonlíthatót. Azóta sem éreztem ezt az illatot, valószínűleg nem is fogom. De százezer közül felismerném még ma is.  Szerettem, ahogyan nevetsz. Ahogyan reagálsz dolgokra, ahogyan rám nézel. Ahogy másokra. TÉGED és csak is TÉGED! Be kell vallanom, évekkel később visszatekintve, hogy a mai napig csak Téged szerettelek így, ezzel a feltétel nélküli, őrült szerelemmel.

Legutóbb hónapokkal ezelőtt írtam Rólad. Őszintén szólva fogalmam sincs azóta mennyit és milyen megszakításokkal beszéltünk. Túl idegennek érezlek már ahhoz is, hogy ilyesmit számon tartsak. Valójában még mindig hiányzik az az ember, akit megismertem benned. Egykor azt mondtad, mindenkinek több oldala van. Te jelenleg jó ideje elfelejtetted azt az éned. Velem ellentétben. Azt viszont tudom, hogy amikor kapcsolatba kezdtem még beszéltünk. Épp arról beszéltél, hogy mi lenne "ha mi ketten".  Félve közöltem, hogy erről már elkéstél. Azt mondtad fáj a gondolat, hogy más megtette, amit te nem, hiszen mindig is tetszettem neked.  Őszintén szólva meglepett, függetlenül attól, hogy korábban ezt már említetted. Nem hittem volna, hogy jelenleg is ez a helyzet. A félelmem elsősorban arra irányult, hogy tudtam, ha tudni fogod van valakim, ismét eltűnsz. Bár még e beszélgetést követően beszéltünk néhány napig, a sejtésem beigazolódni látszott. Eltűntél. Ismét. Most megint nem beszélünk. Nem tudok rólad semmit. De még mindig gyakran eszembe jutsz. Hónapokkal ezelőtt reméltem nem tűnsz fel ismét és lezárjuk ezt a játékot, amelyeben hol jelen vagyunk egymás életében, hol nem. Most nem vagyunk jelen. De az elidegenedésünktől függetlenül be kell vallanom, hiányzol. 

És remélem hamarosan visszatérsz..

_______________________________________

Szeptember elején, a legutóbbi írásomban kifejtettem, hogy hiányzol. Október közepén ennek megszüntetése érdekében vettem a fáradtságot és rád írtam. Egész jól el tudunk beszélgetni még mindig, aminek örülök. Azonban rájöttem, hogy a kezdeti szünetelen beszélgetéseket felváltotta az a korszak, amikor egy-két hónap után szükségünk van a "csend"-re, hogy aztán ismét legyen témánk, amelyeket megvitathatunk. Örülök, hogy jól vagy és teszed a mindennapi dolgaid. Néhány nap telt el azóta, hogy a legutóbbi üzenetemre már nem válaszoltál. Nem lep meg. Nem esik rosszul. 

Mert tudom, hogy előbb-utóbb úgyis visszatérsz..

________________________________________

Lassan egy év telt el, amióta legutóbb Rólad írtam. Valamilyen szinten vicces számomra is visszaolvasni valójában mennyit is jelentettél, vagy jelentesz nekem még most is. Hiszen most is Rólad írok. Néha beszélünk. Néhány szót. Random rám írsz vagy rád írok. Vagy csak reagálunk erre-arra, de jelen vagyunk egymás életében. Ez jelenleg elég neked is és nekem is. Az azonban nem változott, hogy még mindig különlegesnek tartalak és fontos vagy számomra. Mert mindig visszatérünk...

________________________________________

2024:

Több, mint tíz év. Hihetetlen. Nem igazán tudom eldönteni, hogy az idő szalad ennyire, vagy szimplán Te hagytál bennem olyan nyomot, amelynek köszönhetően, ilyen távlatból is szívesen emlékezem Rád és írok még mindig Rólad. Igen. Még mindig van miről. Napok, hetek, hónapok, és mostanra mondhatom azt is, hogy akár évek is eltelnek a beszélgetéseink között. Ezalatt megnősültél és gyermeked született, boldog családapa vagy, aminek szívből örülök. Egyébként is tudtam, de a legutóbbi beszélgetésünk alkalmával Te magad is sokat meséltél. Mindened meg van, amit megismerkedésünk idején szó szerint elképzelhetetlennek tartottál. De hát időközben felnőttünk és a dolgok folynak a saját, természetes medrükben.

Örömmel tölt el, hogy ismét felfedeztem benned az igazi önmagad, aki szembe megy az árral, lázad és tele van újabbnál újabb tervekkel a jövőre nézve. Azt hiszem a korábban háborgó lelked végre meggyógyult és minden a helyére került.

Boldoggá tesz, hogy bár már megtanultam és nagyon jól tudom, a miénk ilyen szeleburdi viszony, amióta csak elkezdődött: Meggyőződésem, hogy egy láthatatlan kapocs összetart bennünket és soha nem hagyja, hogy teljesen eltűntjünk egymás életéből. Bízom benne, hogy ez mindig így lesz.

És ki tudja, talán majd csak évek múlva, de biztosan visszatérünk. Várom a legközelebbi „találkozást”. Addig is, vigyázz magadra!