TaNiaNieDh blogja

Ateista I.

Hogy vagy?
A kérdés egyszerű.
Na és a válasz?
Tudom, tudom. Köszönöd, jól vagy.
Hiszen korunkban mind csak úgy egyszerűen jól vagyunk. Ha jobban belegondolsz, azért akad egy-két probléma, amelyekről nem beszélsz: a családod, a gyerekeid, a szerelmed, a munkád, a barátaid, az anyagi gondok és még sorolhatnám. Mindenkinek kijut mindegyikből, na persze nem egyszerre és nem mindenkinek ugyanakkor. De sor kerül mindegyikre előbb utóbb. Neked is, nekem is. De mi továbbra is csak jól vagyunk.
Sosem feleljük azt, hogy ez és ez most nincs rendben. Hiszen minden rendben van, ugye? Különben is, kit érdekelnek az én problémáim? Nekem kell őket megoldanom és amúgy sem akarok untatni senkit. Ha vissza kérdezel, a válasz ugyanaz. Ő is jól van. Neki legalább nincsenek problémái. Tudod mi az igazság? Neki is vannak, de ő sem akar téged untatni. Így mind meg vagyunk győződve arról, hogy másoknak sokkal jobb, hiszen amíg nekünk eltitkolt gondokkal kell megküzdenünk, addig a többiek jól vannak. Mindenki jól van, csak nekem rossz. Mennyire szerencsétlen vagyok. Valójában mindenki szerencsétlen, de közben jól vagyunk.
Modernkori problémás eseteink legnagyobb segítői és lelkivilágunk pszichiáterei, a közösségi oldalak és különböző platformok, ahonnan erőt gyűjtünk a mindennapokhoz. Ezek működése egyszerű. Nem kell miértekre válaszolni és magyarázatokba bocsátkozni. Nem kérdeznek, nem felelnek, nem szembesítenek a hibáinkkal és nem várnak cserébe semmit. Csak az időt, amit azzal töltünk, hogy különböző motivációs videókat, képeket nézegetünk. Ha valamelyiket nagyon a sajátunknak érezzük, meg kell osztani. Ez segít. Segít meggyőzni másokat arról, hogy valóban jól vagyunk. Legbelül önmagunkat is sikerül kisebb-nagyobb időszakokra megnyugtatni. Hiszen elhiteti velünk, hogy ami történik velünk az tőlünk független, nem tehetünk semmit és nem kell tennünk semmit, hiszen minden értünk van és nem miattunk. Hogy erősek vagyunk. Nincs más dolgunk, mint ezt ismételgetni, amikor úgy érezzük kicsúszik a talaj, amikor a gyengeség kezd felülemelkedni.
Mind így működünk. Félünk egymással kommunikálni. Félünk azt mondani, hogy ez nem megy vagy nem akarom, hogy így történjen. Félünk a hibáktól. És ha már elmondani félünk, cselekedni ki fog? Hiszen cselekedni is félünk. Félünk tenni bármit, amitől akár jobb irányt is vehetnek a dolgaink. Különben is mit szólnának hozzá? Akivel minden rendben van, annak semmi oka, hogy változtasson bármin, ugye? Nem hiányzik senkinek, hogy a társadalom kivesse. Fontos, hogy a látszat megmaradjon, mert hát azért kedvelnek minket, akinek mutatjuk magunkat. Látszólag azonban erősek vagyunk és sosem hibázunk, így nem mutatkozhatunk gyengének. A gyenge nem kell senkinek. Miközben mindenki gyenge és mindenki egy erőshöz akar tartozni, aki titkon szintén gyenge. 
Így élünk mindannyian. Korlátokkal, félelmekkel, fájdalommal, problémákkal, arra várva, hogy majd valaki megteszi felénk azt a bizonyos első lépést. Amikor bevallja, hogy nincs minden rendben. De az első lépést valójában senki nem teszi meg. Így sodródunk át az életen. Várakozva. Majd a végén, amikor már lépnénk, késő lesz és bánni fogjuk. Mennyien bánták már korábban is. Amikor tudatosul, hogy talán csak ránk várt valaki, amíg mi is vártunk. Amikor ráeszmélünk, hogy senki nem foglalkozott velünk annyira, hogy kinézzen, ha esetleg tettünk volna valamit magunkért, hiszen mindenkinek megvan a maga baja, ami éppen elegendő neki. Akkor már szívesen lennénk gyengék és sebezhetőek bárki előtt. Elmondanánk azt is, amit nem kérdeztek. De késő lesz. Nincs kinek beszélni és nincs aki segíthetne és nincs idő, amelyet másokkal tölthetnénk. Nincs hiba, amelybe örömmel vetnénk bele magunkat. Nincs hely, ahová léphetnénk. Egyszerűen csak nincs tovább.
És hogy én hogy vagyok?
Köszönöm, jól!