TaNiaNieDh blogja

Ártatlanok szenvedik a bűnösök vétkeit,

Nőnapi köszöntő ez, szívből jövő szóval,

Hogy vagy?
A kérdés egyszerű.
Na és a válasz?
Tudom, tudom. Köszönöd, jól vagy.
Hiszen korunkban mind csak úgy egyszerűen jól vagyunk. Ha jobban belegondolsz, azért akad egy-két probléma, amelyekről nem beszélsz: a családod, a gyerekeid, a szerelmed, a munkád, a barátaid, az anyagi gondok és még sorolhatnám. Mindenkinek kijut mindegyikből, na persze nem egyszerre és nem mindenkinek ugyanakkor. De sor kerül mindegyikre előbb utóbb. Neked is, nekem is. De mi továbbra is csak jól vagyunk.
Sosem feleljük azt, hogy ez és ez most nincs rendben. Hiszen minden rendben van, ugye? Különben is, kit érdekelnek az én problémáim? Nekem kell őket megoldanom és amúgy sem akarok untatni senkit. Ha vissza kérdezel, a válasz ugyanaz. Ő is jól van. Neki legalább nincsenek problémái. Tudod mi az igazság? Neki is vannak, de ő sem akar téged untatni. Így mind meg vagyunk győződve arról, hogy másoknak sokkal jobb, hiszen amíg nekünk eltitkolt gondokkal kell megküzdenünk, addig a többiek jól vannak. Mindenki jól van, csak nekem rossz. Mennyire szerencsétlen vagyok. Valójában mindenki szerencsétlen, de közben jól vagyunk.
Modernkori problémás eseteink legnagyobb segítői és lelkivilágunk pszichiáterei, a közösségi oldalak és különböző platformok, ahonnan erőt gyűjtünk a mindennapokhoz. Ezek működése egyszerű. Nem kell miértekre válaszolni és magyarázatokba bocsátkozni. Nem kérdeznek, nem felelnek, nem szembesítenek a hibáinkkal és nem várnak cserébe semmit. Csak az időt, amit azzal töltünk, hogy különböző motivációs videókat, képeket nézegetünk. Ha valamelyiket nagyon a sajátunknak érezzük, meg kell osztani. Ez segít. Segít meggyőzni másokat arról, hogy valóban jól vagyunk. Legbelül önmagunkat is sikerül kisebb-nagyobb időszakokra megnyugtatni. Hiszen elhiteti velünk, hogy ami történik velünk az tőlünk független, nem tehetünk semmit és nem kell tennünk semmit, hiszen minden értünk van és nem miattunk. Hogy erősek vagyunk. Nincs más dolgunk, mint ezt ismételgetni, amikor úgy érezzük kicsúszik a talaj, amikor a gyengeség kezd felülemelkedni.
Mind így működünk. Félünk egymással kommunikálni. Félünk azt mondani, hogy ez nem megy vagy nem akarom, hogy így történjen. Félünk a hibáktól. És ha már elmondani félünk, cselekedni ki fog? Hiszen cselekedni is félünk. Félünk tenni bármit, amitől akár jobb irányt is vehetnek a dolgaink. Különben is mit szólnának hozzá? Akivel minden rendben van, annak semmi oka, hogy változtasson bármin, ugye? Nem hiányzik senkinek, hogy a társadalom kivesse. Fontos, hogy a látszat megmaradjon, mert hát azért kedvelnek minket, akinek mutatjuk magunkat. Látszólag azonban erősek vagyunk és sosem hibázunk, így nem mutatkozhatunk gyengének. A gyenge nem kell senkinek. Miközben mindenki gyenge és mindenki egy erőshöz akar tartozni, aki titkon szintén gyenge. 
Így élünk mindannyian. Korlátokkal, félelmekkel, fájdalommal, problémákkal, arra várva, hogy majd valaki megteszi felénk azt a bizonyos első lépést. Amikor bevallja, hogy nincs minden rendben. De az első lépést valójában senki nem teszi meg. Így sodródunk át az életen. Várakozva. Majd a végén, amikor már lépnénk, késő lesz és bánni fogjuk. Mennyien bánták már korábban is. Amikor tudatosul, hogy talán csak ránk várt valaki, amíg mi is vártunk. Amikor ráeszmélünk, hogy senki nem foglalkozott velünk annyira, hogy kinézzen, ha esetleg tettünk volna valamit magunkért, hiszen mindenkinek megvan a maga baja, ami éppen elegendő neki. Akkor már szívesen lennénk gyengék és sebezhetőek bárki előtt. Elmondanánk azt is, amit nem kérdeztek. De késő lesz. Nincs kinek beszélni és nincs aki segíthetne és nincs idő, amelyet másokkal tölthetnénk. Nincs hiba, amelybe örömmel vetnénk bele magunkat. Nincs hely, ahová léphetnénk. Egyszerűen csak nincs tovább.
És hogy én hogy vagyok?
Köszönöm, jól!

Legutóbb hónapokkal ezelőtt írtam Rólad. Őszintén szólva fogalmam sincs azóta mennyit és milyen megszakításokkal beszéltünk. Túl idegennek érezlek már ahhoz is, hogy ilyesmit számon tartsak. Valójában még mindig hiányzik az az ember, akit megismertem benned. Egykor azt mondtad, mindenkinek több oldala van. Te jelenleg jó ideje elfelejtetted azt az éned. Velem ellentétben. Azt viszont tudom, hogy amikor kapcsolatba kezdtem még beszéltünk. Épp arról beszéltél, hogy mi lenne "ha mi ketten".  Félve közöltem, hogy erről már elkéstél. Azt mondtad fáj a gondolat, hogy más megtette, amit te nem, hiszen mindig is tetszettem neked.  Őszintén szólva meglepett, függetlenül attól, hogy korábban ezt már említetted. Nem hittem volna, hogy jelenleg is ez a helyzet. A félelmem elsősorban arra irányult, hogy tudtam, ha tudni fogod van valakim, ismét eltűnsz. Bár még e beszélgetést követően beszéltünk néhány napig, a sejtésem beigazolódni látszott. Eltűntél. Ismét. Most megint nem beszélünk. Nem tudok rólad semmit. De még mindig gyakran eszembe jutsz. Hónapokkal ezelőtt reméltem nem tűnsz fel ismét és lezárjuk ezt a játékot, amelyeben hol jelen vagyunk egymás életében, hol nem. Most nem vagyunk jelen. De az elidegenedésünktől függetlenül be kell vallanom, hiányzol. 

Nagyjából két hete a hely közelében jártam, ahol a Visszatérőmmel találkoztam először, és valószínűleg utoljára is. Már akkor felmerült bennem a gondolat, hogy írok neki és megkérdezem mi van vele, ugyanis év eleji beszélgetésünk alig néhány napig tartott. Azóta nem jelentkezett.
Nos, mivel ő nem válaszolt és ezzel ő vetett véget a beszélgetésnek is, úgy gondoltam még csak azért sem fogom keresni.
Alig egy héttel később mégis rávettem magam és írtam neki. Rögtön válaszolt, hogy jól van és minden rendben vele. Örömmel olvastam. A beszélgetés tovább terelődött érdektelen témára, majd másnap már nem kaptam választ a legutóbbi üzenetre. Reméltem, ha én kezdeményezem a beszélgetést, talán ismét lehet olyan, mint régen, vagy legalább hasonló. Tévedtem.
Bármennyire szeretném, hogy a kapcsolatunk hasonlóan közeli és jó hangulatú legyen, mint egykor, be kell látnom többé nem lesz olyan. Megváltoztunk. Az idő és az ezalatt történt közös, vagy saját élményeink formáltak bennünket. Az ebből kialakult személyiségeink azonban már nem képesek olyan kapcsolatot kiépíteni vagy ápolni, mint a régi énjeink.
Visszatérőmet már én sem tudom olyan örömmel fogadni, mint valamikor és ő sem akar már hozzám visszatérni. Őszinte sajnálatomra magamnak is be kell ismernem, e kapcsolat tüze már kihunyt. Tovább kell lépni és ami nem megy, azt nem szabad erőltetni. Magam részéről én megértettem a dolgot és elfogadom, még ha nehéz is.
Kérlek, többé Te se akarj hozzám vissza térni..