T.Zia blogja

Ha ünnep volt nálunk, mindig nyakkendőt kötött.

A tükörbe nézve megigazította bajszát,

megmosakodott, megfésülködött,

s félretette minden addigi kudarcát.

Ha fényképészt vártunk, öltönyt, inget húzott,

s ha valahol akadt rajta folt,

ha takarni nem tudta, vagy mindent eltúlzott,

vagy úgy tett, mint amin soha nem is volt.

Ha vendéget vártunk, mosolyogni kellett,

és rossz voltam, ha nem adtam puszit.

Nem voltam boldog, de sokszor úgy tűnhetett,

Így néha elhittem, hogy mégis egy kicsit.

Ha eljött a Karácsony, nem a Jézust vártam,

Csakis arra vágytam, a reggel jöjjön el.

Hosszú éjszakákon mindig azt kívántam,

Az idő gyorsan múljon, és hamar nőjek fel.

Mióta nagy vagyok, nem csinálok képet

a fenyőfa előtt, nem kell mosolyogni.

A fényképeimbe nem zárom a szépet,

Hagyom a bánatot is néha ragyogni.

Nem vagy jobb helyen most sem,

mint amikor még éltél. Hiszem,

talán csak egyetlen fokkal,

te is tudod ezt, mert okkal

 

tartom magam elég távol.

Jogod nincs ugyan, de bárhol

keringjen is szellemed, 

kell, hogy legyen egy helyed.

 

Tudom, belőled is származom,

s az összes ősöd rokonom.

Ezért kapod a küszöbön,

hol ember rád nem köszön,

 

mert átlépni élve nem lehet,

s holtan, ha ismert, számkivet.

Ezért kapod e páholyos,

Kiérdemelten bársonyos

 

túlvilági nyughelyet,

távol tőlem, amíg lehet.

Így, végül is végső soron,

apai jogon, utolsó fokon.