T.Zia blogja

Gondolva sem szabad 

Dühömmel mit kezdhetek,

hiszen két szemed

sóvárgó fényében látom,

hogy fáj neked

és mégis

zavarommal két legyet

ütök egy csapásra,

talán nem hiába,

a csatabárdot

újra elásva.

Mondd, mért van az,

hogy ha tennék,

érted valamit,

ha mernék

csak surrannak a dolgok,

apró lábaikkal tipornak,

taposnak,

és a remény, a vágy,

csupán látszat,

kósza fényes délibáb.

Tudom, mikor jött el az a pont,

hogy mit érzek belül,

hogy mekkora gond

az érzéseimet elfogadni.

Emlékszem arra a pillanatra.

Ragyogott a nap, szebben, mint máskor.

Felhő volt az égen, esett is tán kicsit,

de semmit nem fogtam fel abból a világból.

Csakis őt láttam úgy, mint előtte még soha.

Ragyogott a szívem, s lelkem mosolyogva

elnézőn fordította félre a fejét…

Nem adta áldását tudom semmiért,

de nem is állított meg, - jóravaló lélek -

engedte, hogy néhány kósza percig éljek.

Úgyis tudta jól, ha a napnak vége,

visszazuhanva majd a reménytelenségbe,

behódolva újra igába hajtom fejem…

de akkor, az a nap volt az egész életem.

Csak huszonnégy óra.
Csak ennyit kívánok magamtól.
Csak egyetlen napot, ami nem rólad szól,
ami nem köti gúzsba gondolataimat,
mi nem fojtja belém sajgó szavaimat,
mert most önként vállalom fel száműzetésem.
Csak huszonnégy óra...kibírom...vagy mégsem?

Csak huszonnégy óra, a tizenkét napért,
cserébe, s hiszem, ennél többet ért
volna az őszinte, igaz szavad.
Nem vártam többet, csupán csak magad,
s hogy minden nyűgöm-gondom te is elfogadd.
Csak huszonnégy óra... hogy ne bízd el magad. :)

Már nem súg semmit a végtelen
Néma nekem ma a város.
Néha kevés az értelem
Ha fáradt vagyok és álmos.
Nézek ugyan, de nem látok
Szürkévé lettek az álmok.
 
 Kapargatom tovább csendben
A falat, míg képzeletemben
Valahol nyernek a sorsjegyek.
A sors nem oszt szelvényeket,
De kaparok újat, ha veszek...
Egyszer talán én is nyerek.