T.Zia blogja

Tisztelt Uram! Kedves Isten!

Nem te voltál sok, én voltam kevés…

Egy kicsit gyötör most a néma szenvedés,

de ne félj, meglátod, túlélem én ezt is.

Nem te fájsz, én fájok. És hidd el, ez tőlem nem kis

beismerés lenne, de úgysem mondok semmit.

Csalódtam? Nem. Hiszen nem is vártam ennyit.

Sőt! Bízni nem bíztam benned sem soha.

Csak egy apró szúrás a szívemen ez, noha

nem meglepő dolog, ha egy tűpárnában tű van.

Nem is egy, tán száz is. Sajnos sok tetű van…

Csak néhány szó,

Megkíméltem magam tőled, 
mert túlontúl sok volt belőled 
a félsz. Tudom persze, rossz dolog, 
hogy nélkülem csak önmagadba lépsz, 
és nap nap után létezel, 
de hidd csak el,
mi szép és jó volt, elrontani kár lenne már.
Maradjon minden úgy, ahogy, 
hisz élni kell, és lépni muszáj 
egyszer végre előre is, 
nem néz tudod az élet hátra.
Nem kér számon, nem követel a szív soha,
s ha ezt belátja végre majd az elme is, 
akkor dől el, ki kit szeret.
Nem a látszat az, mi fontos, 
nem győzhet csak a képzelet, 
neked kell túltenned magad 
rögeszméken, vágyakon. 
Én csak csendben figyellek, és tudd, 
hogy néha fáj nagyon, de semmi ez a kín 
mindahhoz, mit okozhatnak vádjaink. 
Hát némaságot fogadok, hogy 
maradjanak álmaink.