T.Zia blogja

Drágám! Nem kell félned,

Apró kis koboldot találtam a minap,
Üvegbe szorulva, egy repedés alatt
Volt a kis bokája, s mivel fáj a ficam,
Szegényke lábához egy újjal se nyúltam.


Nem hazudok, mondom, kobold volt a szerzet,
Iszkolni nem tudott, káromkodni kezdett.
Amiatt láttam meg, hogy dühösen kitört,
És mert mozgásában gátolta a tükör.


Megmondom őszintén, fura egy kis lény volt,
amint kiszabadult, lábacskáin táncolt.
Tudom, hogy furcsa, de bizony, hozzám nem szólt,
Örült, hogy a tükör-börtöne végleg holt. 


De az hogy is lehet, hogy nem vettem észre 
a tükör egészébe, csak törött részben
a felém szemező bősz kobold szemeket,
ha rendszeresen néz velem farkasszemet ?


Sunyi egy kis jószág, lapul bennem most is,
Párja nincs máshol, és a haja sem loknis.
Egyszerű a képe, tükör mögé rejtve,
Néha előbújik, tudjam, nincs elveszve.

Ahogy elkezdődött, éppen úgy lett vége.
Nagy hirtelen, bután, így bennem még égve
Maradtak a szavak, mik most úgy izzanak
A kimondatlanságtól,
Hogy el sem hinné senki.
Lángol a világ, és körülöttem semmi
Nem maradhat többé egészben, vagy épen.
Elveszett lennék, ha nem tartanám kézben
A világom, s magam.
Folytatom hát utam,
Új leckét tanultam, hát köszönöm, Uram!

Már nem súg semmit a végtelen
Néma nekem ma a város.
Néha kevés az értelem
Ha fáradt vagyok és álmos.
Nézek ugyan, de nem látok
Szürkévé lettek az álmok.
 
 Kapargatom tovább csendben
A falat, míg képzeletemben
Valahol nyernek a sorsjegyek.
A sors nem oszt szelvényeket,
De kaparok újat, ha veszek...
Egyszer talán én is nyerek.