T.Zia blogja

Dühömmel mit kezdhetek,

hiszen két szemed

sóvárgó fényében látom,

hogy fáj neked

és mégis

zavarommal két legyet

ütök egy csapásra,

talán nem hiába,

a csatabárdot

újra elásva.

Mondd, mért van az,

hogy ha tennék,

érted valamit,

ha mernék

csak surrannak a dolgok,

apró lábaikkal tipornak,

taposnak,

és a remény, a vágy,

csupán látszat,

kósza fényes délibáb.

Tudom, mikor jött el az a pont,

hogy mit érzek belül,

hogy mekkora gond

az érzéseimet elfogadni.

Emlékszem arra a pillanatra.

Ragyogott a nap, szebben, mint máskor.

Felhő volt az égen, esett is tán kicsit,

de semmit nem fogtam fel abból a világból.

Csakis őt láttam úgy, mint előtte még soha.

Ragyogott a szívem, s lelkem mosolyogva

elnézőn fordította félre a fejét…

Nem adta áldását tudom semmiért,

de nem is állított meg, - jóravaló lélek -

engedte, hogy néhány kósza percig éljek.

Úgyis tudta jól, ha a napnak vége,

visszazuhanva majd a reménytelenségbe,

behódolva újra igába hajtom fejem…

de akkor, az a nap volt az egész életem.

Gyere, ülj ide mellém,
dugd ide a homlokod.
Érezzük most Te meg Én,
hogy neked is van okod
a boldogságra.

Gyere, nem kell mondanod,
csendben leszek, hallgatok.
Veled együtt, jól tudod
te is, hogy nem hazudok,
mert nagy az ára.

Gyere, egy perc az egész,
csak a szemed hadd lássam.
Látod? Ennyi volt, már kész.
Szívem újra elássam?
Rom fala, s vára.