TURIKARI68 blogja

Édes esti félhomályban,

Pislog egy csillag.

Nem mondom el úgysem soha,

Mennyire tetszel, mennyire bírlak.

Te csak öntöztél folyton,

Kergetted a vakondot, inni adtál az egereknek.

Én téged, te a felhőket kutattad 

Hol s merre tekeregnek.

Egyszer csak ott voltál a hypotalamusban, 

Egy érzés, mi agyamba betegséget kreált.

Haza cipeltem e fájdalmat a minap,

És azóta noszogat egy gondolat,  hogy igyál! keresve,

Valami gyógyszert reád.

Ki kell irjalak magamból,

Kipukkasztva e rózsaszín felhőt.

Hogy tudjunk élni egymás nélkül,

Én mint egy koravén kamasz,

Te meg akár a felnőtt.

               Azt mondták.

1/

Azt mondták, hogy itt, meg ott van!

S ő bujkál a szívekbe.

De a szív is halandó

S jósága eltéved a semmibe.

2/

Hogy egyengeti az utamat

Amint lábam reá leteszem.

Titkon! Hogy én őt,

Észre sem veszem.

3/

Eljön majd az utolsó órán,

S felüti a fejét, mint a pestis!

Igen gyere csak!

Vidd még ezt is! Meg azt is.

4/

Azt mondják bennem is ő lakik,

Én nem érzem, csak halványan sejtem.

De csak megmutatja magát,

Ha elárul majd minden sejtem.

Turi Károly / 2003-09-18/ 21/15

Hajnalka

Esett az eső, a kislány ott gubbasztott az ablakba. Ő is szinte könnyes szemekkel sóvárgott a napsugár után, mint ahogy a virágok az udvarban, és a játékok ő utána. Így teljes volt a körforgás, ő leste az eget, a napsugár ott bujkált a felhők mögött, alig várta, hogy megcirógassa sugaraival a virágok szirmait, na meg a kislány tekintetét.  A játékok meg őt, akik nem értették miért nem lehetnek gazdájuk mellett a szobában. Hajnalkának volt egy kis öccse, aki árnyékként követte mindenhová, gondolta egyszer, hogy idősebb lévén tanítani fogja, tanárnő lesz belőle! De kellett egy kis próba, volt ugyanis egy kajla kutyájuk először őt kell megnevelni.

Hajnalka: - Lecsó! Gyere ide!- a kutya nem válaszol.

Mintha csak megérezte volna gazdája szigorú gondolatát. 

Lecsó:- Talán meg kell tanulnom az emberek nyelvét? Odáig rendben van, hogy kergetőzünk az udvaron, meg széthordom a műanyag játékokat, vagy elásom őket, de hogy én iskolába járjak?

Ahelyett hogy a szomszéd kutyájával feleselnék a Rozival? Vagy, hogy idegesítsem a gazdáját, amikor elmennek a ház előtt? Pedig ha tudná, hogy nem is ő neki ugatok, csak Roziból próbálom kiszedni mit látott séta közben.

Teltek múltak az esős napok, Míg egyszer csak előbukkant a napsugár, felugrott, mint aki elaludt a felhők dunnájából nagyot ásítva, először a lábait tette le a földre mennyei ágyából. Lábujjhegyre lépett nehogy agyon taposson valamit, ujja hegyével megérintette az alvó gombák spóráit, és bekúszott Hajnalkáék szoba ablakán, a lehúzott redőnyön keresztül egy kis rést keresve. Csiklandozta a talpát, amely kilógott a takaró alól aztán fülébe suttogott:- Jó reggelt kívánok tanító néni!

Hajnalka kinyitotta a szemét, mintha álmában megkapta volna az ehhez való tudást. Most már biztos, hogy ez lesz az ő keresztje- gondolta.

Látta, hogy Jocó még alszik.

Hajnalka:- Ez tűrhetetlen! Igaz hogy hétvége van, de akkor is!

Kiosont a szobából készített neki reggelit, mintha a saját fia volna, két szelet kenyér közé egy kis zakuszka, amire egy kicsit rádőlt a só. Egyszóval ehetetlen volt. Beleharapott a szélébe megkóstolván, s alig fordította meg a szájában, de neki sem ízlett. Nem volt mersze kiköpni, mert nem volt hova ugyanis közben beért vele a szobába. Kénytelen volt lenyelni.

Hajnalka:- Kelj fel Jocó! Anyáéknak dolguk van, ma nekem kell, hogy szót fogadj!

Jocó csak egyik szemét nyitotta ki, amivel felderítette a terepet, és a helyzet komolyságát. De az a szeme még a takaró alatt volt, úgyhogy kénytelen volt a másikat is kinyitni; amiből kiderült a szomorú valóság, hogy meg kell tennie az első lépést a felnőtté válás útján. Élete legszörnyűbb reggelije várt rá, amire megitta volna a forrás összes vízét.

Hajnalka:- Ha végeztél tanulni fogunk! 

Ott volt az íróasztalon egy könyv, amiben idétlen betűk sokasága ténfergett. Hajnalka olvasni kezdi hangosan, azaz olvasta volna, de az folyékonyan kiderült belőle csak az volt, amit odaképzelt; mert, hogy ő is még csak nagycsoportos volt az óvodában. A napsugár meg csak mosolygott és ott maradt velük a szobában máshová nem is akart menni. Mintha csak a lámpát kapcsolták volna fel az éjszaka közepén, és a világ többi részén sötét maradt volna. De ez igen hangos órának bizonyult, amire felébredtek szülei is és rögtön kicsengettek. 

Lia:- Most sétálni fogunk, hogy megnyugodjatok!

Ettől a perctől kezdve Hajnalkát kerülte az öccse, és a kutya is, próbálták kezelni a helyzetet ameddig lehetett, de az ellentétek felerősödtek; ami csak akkor volt viszonylag normális, ha felnőtt volt a közelben. Lecsó is átértékelte a helyzetét, s gondolta ő soha nem fog meg tanulni beszélni, ő ugatni szeret, kergetni a macskákat, soha nem fog odaülni az ünnepi asztalhoz akármilyen okos is lesz. Jocó meg kislegénynek érezte magát, kinevette nővérét és inkább a hisztivel próbálta ellensúlyozni a korkülönbséget. 

Bundás kenyér volt aznap az igazi reggeli, és tea, amiből bőven volt, mert vinni akartak az útra is.

Apa szokás szerint szétdöntötte autóját, nem úgy húzott, mint ahogy kellett volna, lehet, hogy időgép lesz belőle, amivel együtt robbanni fog ő is, ha idegileg teljesen kikészítik az után gyártott alkatrészek.

Útra kész a nagy csapat, előkerült Lecsó póráza is, egy agyon gyepált játék babakocsi, amibe az innivaló volt betakarva. Jocó egy műanyag motorra pattant, amivel ha a köves úton rodeózott, még a mélyen alvókat is felébresztette. De most a földúton megyünk:- mondta nekik Lia!

Láttam, ahogy elsuhannak az ablak alatt, Hajnalka szokás szerint felcsapta a fejét, mint a ludak az esőben. A kislegény az Isten tudja hányadik sebességet kapcsolta már addigra a motoron. Lia lemaradva kicsit fáradtan, úgy tűnt csak a kutya húzza előre. Az adott neki plusz lendületet, amit a kertben használt cipője nem nagyon tolerált, a puha földhöz volt ő szokva. Nemsokára rá is értek a mezei útra, amit csak a mezőgazdasági gépek használtak, meg az ostoba vadászok; akik ott romboltál szét előttük, a mesekönyvben leírt csodavilágot.

Az esőt, ami esett, hamar beitta a föld, az úton szinte bokáig érő por volt már. Ha látta volna őket valaki a közelben lévő Somló-hegy tetejéről, úgy érezte volna magát, mint ha a vadnyugaton lenne, ahol a poros úton telepesek és banditák kergetőznek egymással. A babakocsi volt a szekér, az üldöző műanyag motoron a kislegény a bandita, a serif lemaradva az agárral Lia, a házirend és a törvény szolgája; aki a szalmabálák után utolérte őket pont egy napraforgó tábla előtt, ahol Hajnalka megvilágosodott. 

Hajnalka:- Mennyi diák! – és milyen fegyelmezettek, mind áll le sem ültek addig, míg én ide nem értem.

A kutya és a kis öccse már nem érdekelte, ahogy végignézett a napraforgó táblán, gondolatban már be is íratta őket iskolába. Anyjának nem szólt semmit, gondolván majd ő úgyis megmutatja mindenkinek. Elhatározta másnap korán felkel és még a többiek alszanak, ő megkezdi az oktatást. Úgy is történt. Reggel kiosont a házból, magával vitte az íróasztalon hagyott könyvet, amit úgyszintén a babakocsiba tett; mert egy termetes darabról volt szó, és magához ragadta testvére nyeles csengőjét is. Ahogy kiérkezett a napraforgó táblához, minden diák lógatta a fejét, a földet bámulták.

Hajnalka:- Hát itt vagytok, ennyire hiányoztam? 

Kinyitotta a könyvet megrázta a csengőjét, és elkezdte olvasni a könyvet. Persze nem azt, ami oda volt írva, csak azt, ami a kis képzeletéből kipattant, amit Lecsó és Jocó nem volt hajlandó meghallgatni. A vágyait, s hogy szerinte milyen lenne a világ, ha rajta múlna. Közben a háta mögött felkelt a nap, s a napraforgók egyszerre emelték fel a fejüket, Hajnalkának még a könnyei is kicsordultak, hogy minden diák őt lesi. Gyakran kijárt oda, sok barátja lett, beszélt a fán csicsergő madarakhoz. Egy láthatatlan világhoz szólt, amit a felnőttek már nem nagyon vesznek észre. Egy nap aztán megjelentek a kombájnok s mire Hajnalka kiért, úgy vélte átadott minden tudást, csak az bántotta, hogy nem köszönhetett el a diákjaitól.

Turi Károly, 2019.07.27.  15:47 

Amikor az idő majd teszi a dolgát,

S elkísér a ravatalra.

Pecsét kerül tetteimre,

S marakodnak rajtam a hivatalba.

Éhes rokonaim,

Apai ágon.

Kiknek nem voltam becsületes ember,

Soha semmi áron.

Apám még élt,

Ütötték vágták.

Mikor meghalt, anyám lépett a helyébe,

Őt meg imádták.

Hajlongtak a sírjánál,

Mint a csípős gunarak.

Még őt engedték a gödörbe,

Fonott kötél sudarak.

S most bucskáznék én is alá,

Várva valamit odafentről, mint Illés a szekeret.

De idegen emberek siratnak,

Mert náluk csak ócska holmi a szeretet.

Holdvilág sétàl az erdőszélén,

Bele-bele szagol a kormos illatokba.

Jól fésült tarló mosolyog fényesen,

A fakuló csillagokra.

Lassan odalopja az idő,

Az első lineàris csíkot.

Melyen felszívódik a napsugár,

S az ég mint az itatós, vele együtt hízott.

A hajnal nagyot àsít ,

A fotoszintézis besurran a fàkközé a gyökerekig.

Mintha testet akarna öltteni egy lidérc,

De a placebo felhőkön meddőn megöregszik.

Én pirulaként gurulok àrnyékom utàn,

Lecsússzannék a torkàn de nem lehet.

Felzabàltàk az àlmok,

Gyógyíthatatlan lelkemet.