TURIKARI68 blogja

Valahol.

Borús a nap,

Mint a hangulat.

Remény volt az éj,

Bár közeleg az alkonyat.

Az éjszakai zivatart szempiláim,

Ráfésülték a párnára.

Benne legszebb dolgaim fulladtak,

Mikor reá gondoltam a mátkámra.

Valahol pörgetnek.

Csurog a méz, édesen mint az élet. 

A méh csípések benned tüskék tán,

Ahogy te tőlem sose kérted. 

Csak te.

Annyi csoda van a világon,

Mi oda léphetne a helyedbe.

Csak te jössz lépten nyomon,

Te jutsz az eszembe.

Jössz mikor felkel a nap,

S e pirkadatban első szavam Johanna. 

A tudat hogy csak álmaimban létezel,

Még az is hozzád rohanna.

Aztán egész nap bolyongok,

Mint lőtt vad az erdőben ingatag.

Hátha látlak valahol,

Össze rak a pillanat.

Majd jő az est, 

S magányom érző szívem szétszedi.

Mint a bolond, ki babonásan faggatózik,

Szeret, nem szeret, az  akàc levelet tépkedi.

Eljött az este.

Eljött az este,

S e sötét elnyel mindent,

Rá ül mindre mint a por.

Ha nem ragyog többé csillagom,

Mi lesz velem akkor.

Ha tüzet rakni nem tudok,

Jelezni sem merek, itt vagyok hiszen!

Csak imbojog alattam a rengeteg

Mint süjedő ladik a vízen.

Nem érek fel e ragyogásig

És elvesztem örökre tán.

Csak álmodni merek  

A boldogság után.

Mért vagyok itt.

Az ember nem választhat

Se sorsot se életet.

Nem olyan dolog a szív és lélek,

Melyet csak úgy kérheted.

Készítik a bőröndöd,

S még egy búcsú puszi odafent.

Élő szövetekkel van bevonva a teher

E csomagban hever, valami mit az isten odacsent.  

S ott csücsülsz a lények tudata alatt,

Mert lényegben kész vagy már.

És szemmel tartanak mint a bárány felhőket,

A röntgen napsugár.

Odadereng veled a tekintekbe,

Sugaraival mint ha tengerekbe fésülné e haját, s oly finom a csoda lent!

Mint mikor egy szűz abrándozik a tükör előtt, hogy rátalál a kötődés egyszer,

Mint  kötés ion, és kovalens. 

A mindennapok tolvajként 

Fosztogaják drága holmijaid, s neked 

Nem marad csak az szó.

De ebbe is belepiszkit az élet végül,

Mint egy boldog napba a félrevert harangszó. 

Hová lett a fény.

Hová lett a fény

Nem tudjátok?

Kerestem én is,

De előlem eldugtátok.

A nap süt,

De e fotoszintézis leplezi makacságod.

Régi leveleiden a szó tele   tetüvel,  

Még hangya se lettem, csak arra kelettem hogy etesem a macskákat.

Voltam etető 

S a te méhed  mint meddőn egy depressziós temető.

Csak hullattam néki a könnyeket,

Csak játszottál véle, nem adtál cserébe kölyköket.

Hol van a fény nem tudjátok 

Csak szennyezi bennetek s sötét anyagot?

Mikor fáztam senki nem jött hogy szikrát adjatok.