TURIKARI68 blogja

Fehér hintóban.

Egy fehér hintóban utazunk,

Én, és ő mint egy tündéri álom. 

Reményt ad, majd tükröt tart elém,

Hol nem sikerül valósággá válnom.

Ostoba szóból állok,

Mire senki nem figyel.

De fortyog valami a pitvarokban, 

Amit ő se hisz majd el.

Lelkem találkozott veled a poros úton,

Innom adtál , majd megetettél.

Csak sompolygok utánad azóta,

Hisz te teremtettél.

Nem vagy más mint egy higgs bozon

Mely után száguldozok mint a foton. 

És ez volt az a báj,

Mi tömeget adott, s testet ami ennyire fáj.

Élt bennem a remény,

Pár napig.

Előttem volt arcod s szőke hajad,

Mely bánatommal leomlik a váladig. 

Tekinteted sodrása,

Szédít folyton szüntelen.  

Eltünök  odaveszek,

Szégyenkezve büntelen.    

Elhord mellőled  a szél,

És mindenemnek lába kél. 

Akár a sirhalom, kiveszik belőled  emlék, ahogy lelegelésznek  rajtam a tikkadt szöcskék, S eltűnök mint az írmagom .

Könnyed néha lehetne manna,

Mely e szomjas földben innom adna.

Hogy bele halok, nem mondtam mert nem szabad,

S te is annyit csak,ne éld bele magad.

Köszönöm uram hogy velem vagy,

S meghallgatod imámat.

Kérlek tekints a szívembe,

Nekem meg e világnak.

Szólíts engem a gonosz ellenébe,

Mert utam szenvedés és pokol.

Méltó legyek az áldozathoz,

Mit a kereszten hozol.

Segíts nekem uram,

Ne hagyj engem magamra kérlek.

Hogy ne tünjek el hasztalan,

Tettek nélkül végleg.

Már néha szólongat a csend,

Idebent, szívem félfáján.

S érzem hogy marakodnak véle falósejtjeim,

Rajtam, mint a teremtés prédáján.

Pedig lassan útra kelek,

Magába szippant a végtelen.

De van egy álmom, akár egy fekete lyuk

S ha megébredek életképtelen.

Nem lettèl valóságos,

Csak szereztelek mint a tolvaj, hogy tapintsalak.

Csak akkor voltam boldog igazán,

Mikor ez ábrándokbol véggül összeloptalak.

Száguldok majd feléd pallókról eregetve,

Féregjukakon át, mint egy nyomorék.

S kipukkanik előtted a lelkem ha odaérek,

Mint egy szappanbuborék.

Egy olyan világból jövök,

Hol a fájdalom zömök,

S a boldogság vézna.

A napsugár bujkált, a felhők mögött becsapva néha.

Egyik perc felemel,

A másik zuhanva rád lép. 

Bele pottyansz a valóságba,

S összetörsz mint álom kép.

Beléd karol a fájdalom,

Mint a régi kedvesed.

Nem szárad ki aszott lelked,

Mert csak könnyeket látsz, keserveset. 

Magam elé húznám hàt most,

E rózsaszín felhőket.

Egy zugot   keresve,

Hol lelkem neked mindent elbőghet.

De van hogy kevés sokszor,

Kevés itt a szó.

Van hogy elég a harmat is,

De sós tenger gyűlik retinádra

Mi a bánatodnak itató.