TURIKARI68 blogja

Május.

Ott ténfergek a teremtett világ végén,

E szörnyeteg május elvakit.

A bodza bokor hozza a nyíló csillagait

Faggatom az illatait hátha éreznek irántam  valamit.

A lombok között még valahol ott bóbiskol az éjszaka, ki aludni nem bír,

De már sorsom mint az alkonyat 

Batyút kötve jön felém.

Kalapja alatt gyepet pödörve sötét hideg sír,

Hol a rögökre ágyat vet a remény.

Karon fogva ballagunk, 

Mosolyod előtt mint két jó cimbora.

De mire kiteljesedik rajta is a kikelet,

Mögöttem bezárja tán kapuit ez iskola.

Csak a szavak hagynak nyomot utánam,

A betűk melyek mint gyűrött bárányfelhők 

Csordába legelésznek az égben.

Tán jó pásztorom lesz tekintheted,

Mely nedvesség nélkül terelget e légben. 

Szél zúg a lombok között,

Mintha tenger morajlana csúszós köveken. 

Az akácvirágok fehér fodrok, 

A méhek szirének, melyek nektárt gyüjtenek  könnyeden.

Szemek előtt a  felszínen,

Ott úszik minden mi tekintetnek drága.

De mélyen  hol a mesék irodnak,

Minden csupa dráma.

Hol a besurranó szőke napsugár,

Ha szerelmes ösvényeken szalandna.

Egy költő várná mint múzsáját,

Ihletében tyúk tollas  kalapba.

Ide lent csend van! Hallani lehet,

Ahogy könnytől párás levegőben,

Felakasztja magát a lehelet.

Tovább él  odvában a remény egymaga,

De az érzés mint egy gyulladás,

Csendben feladja.

Ma szavak nélkül mentem haza,

A kilincs ridegen ropogot ott a tenyerembe.

Vigyorgott reám a tiszavirág, 

Nem lenne most ő sem az én helyembe.

Ócska holmiba bugyolálták lelkem,

Mint a babát.

S úgy látták jónak, 

Nem kellek énsem a szónak, igy később  se nekem majd nagykabát.

Csak egy pillanatra vagyok itt,

Mint a boldogság, meg a forróság ha elönt, s

S rád sóhajt szél.

De mint a halott, holott csak én is élni akarok, mikor alattam test nélkül 

Mindennek lába kél.

Túl voltam tán cicomázva,

Mint a mesebeli álom.

S nem sikerül a tömegből kiválnom,

Mint nyári estén hogy értem szippancs az illatokba,

De vizbe fojtva ostobán,

Tükröt tartottam fel a csillagokba.

Nagy űr.

Csak én vagyok normális?

S a világ bénán rendesen beteg.

Még árnyékom óriási,

Gazdája véznán gyermeteg. 

Itt marad hátra íme magam után,

Keservesen e nagy űr!

Hiába vedlette le vénám tollát. mivel úgy hiszik majd befoltozzák,

Vagy himeznek asszonyok háziáldást

Szerelmesen mit ez élet összegyűr.

Rebdestek soraim mint a lepkeszárnya,

Föl, s le, néha földhöz vágva.

Mélységekbe vetve magam ebbe az őrületbe,

Teret ugrottam az időn, midőn 

Visszavágytam volna ajkad ívén a görbületbe.  

Kész vagyok eldobni mindet,

Álmaim körötted csak sodródnak. 

De magammal viszem a szemed színét 

Egyedül utolsónak.

Engedj úgy hogy ne fájjon,

S én konok leszek akár a felnőttek.

Ne is dugja ki virág a fejét többé,

Bár testem a földé, de elhagytam már a felhőket.

Haza megyek! S már félúton elkezdek pityeregni,

Mert e galaxisban bejártam mindent az utolsó csavarig.

S nem láttam szebbet nálad,

Így a bánat eljátszik velem még egy darabig.

Ott cseperedtem előtted, 

S mikor verset írtam hozzád, azt mondtad tévedek.

Azokban a sorokban lettem férfi,

Most hogy láttam a napot mosolyogni, S a tiédre visszarévedek.