TURIKARI68 blogja

Már megvettem a jegyet.

Eszembe jutott ma megint,

Ha nem is intenek majd onnét, de a jegyem megveszem. 

Félúton voltam már háromszor,

Talán most meg is teszem.

Táncoltam zsilett pengén,

Én az átkozott.

Lógtam kötélen télen,

De a líra végül csak e világra hozott.

Jártam a mennyben,

Hol örök élet várt, jóllakottan kövéren. 

Most visszaadnám tüzet,

A pokolnak ami az övé töményen.

Nem kondúl értem harang,

S e harag sem szül emlékül, mit majd csodálhattok.

Vádloim szavai lesztek,

De most az egyszer bocsásatok.

Mert e gondolat is bűn,

S én tetten már játszottam is vele váltig.

Mint a felnőt gyermeki énem a porba vágyik, s most megsem állna hazáig. 

Rossz korba.

Rossz korba születtem,

De jöttem hivatal s kéretlen.

Csak vendég vagyok a földön,

Testem feslett szövet öltönyt,

Mely alig tart már életben.

Könnyedén jöttek a szavak,

S a fájdalom, mely boldogság gyanánt e zálogból  kiváltott.

Sajogott a lelkem,  ha irtam,

S mint József Attila, tele sírtam a világot.

S ha mennem kell egyszer,

E nehéz tudat téged kutat, hol nem lesz alkotó elem a vegyszer.

Faggadtatok, nem jutva semmire, de könnyem volt e gúny ára.

S mire megismertek egészen majd,

Már nem lesz szükségem e szakadt gúnyára.

Itt vagyok mert.

Itt vagyok mert,

Ez a világ nagyon beteg.

S ha meggyógyulna netán mégis,

Engem majd talán elfelejtenek. 

Azért jöttem hogy összegyüjtsem a fényt pupillátoknak,

Harmat legyek rajta mint könny a füves réteken.

Melyből szikra pattanik a lélek sötét bugyraiban indítónak ha olvastok

netán, felfog akkor a kor, vagy később az emberi értelem.

Itt maradok még nem lesztek boldogok,

Szíveket érintve mint kilincset lenyomva ha küszöbre toppan a tavaszi táj.

Itt maradok, mert nekem is veletek,

Együtt fáj most ami fáj.  

És majd egyszer ha túlcsordul bennem a vegyület,

A csillagok bekötik a fejem.

Tán suttognak majd az éterbe rólam valamit,

De marad itt szív a halálig hol meglelem a helyem.  

Költészet.

Tudom az én hibám,

Hogy többet látok s érzek.

Mint a róka mely bele szimatol az illatokba, 

S mielőtt meglőnének màr előtte vérzek. 

Pedig az álmokban hinni szoktak,

De csak a sajátomban derengtem ostobán.   

Melyben lyukas szívvel születtem,

S az élet folyton rossz foltot varrt reám mostohán.

Pedig lett volna anyaga bőven,

Amiből annyiszor kértem.

Hogy megjelentem érte sokszor,

Mint egy hologram időben és térben.

Csak vibrálok itt s ott, kit most,

Az idétlen pillanatok sose befejeznek be mint  mondatot a szóval amit keresek.

Voltál Flóra, Léda, s Maar, kik belém is martak hamar,  hiába szeretek.

Én az érzelmeim rabja vagyok,

Te félelmeidé voltál.

Egy burokban élsz, kéreg alatt dobog  szíved mint a földé,

Melyben szerelem sose volt talán.

Mindened megvan ami csábít,

Tekinteted akár az ég, ajkadon madárdal.

De becsapódik az ember ha elhisz,

Mindent amit lát, vagy hall.

Meríteni akartam ebből,

A csalóka csodádból.

De alig beléd kortyoltam egy jót,

Mint a verebek, az eső utáni pocsolyából.

Fodrot vetettem e tükörben, mely nem szaladt velem a partig.

Fulladni vittél engem, s tiszta álmaim,

Kiknek hangjuk már alig alig hallik.  

Te teremtettél magadnak,

Mint rekkenő hőség a délibábot.

Aztán csak merengtem utánad,

Ahogy váladra csapva hajad, eltűntek veled a délutánok.