TURIKARI68 blogja

Mikor hozzád indulok.

Mikor hozzád indulok álmaiban,

Már az esti fényben.

Mint víz tetején a gyalogút,

Melyre rálépni még így tisztán is annyira féltem. 

Egy párna van a fejem alatt,

Takarómban e lázban elmerengek.

Szavaim mint széttépett bárányfelhők úsznak, 

Ahogy néha odakúsznak ,

És küszöbödre le heheveredek. 

Mikor nyílik az ajtó , huzat surran,

Mint peronokon az ablakban egy látomás.

Nem jő vonat többet, megérkeztem!

Te vagy a végső állomás.

A szívem mögött,

Már nem bujkál semmi!

Nézz rám! Innét csak egy hely van még,

De ne engedj el tovább menni.

Én .

Eljön az est értem,

Fekete zakóján a gombok fényes csillagok.

Nem sejti hogy rejtőzöm már a mellén közülük én is egy vagyok. 

Lehet nem is létezem,

Rólam egy ábránd álmodik.

És a valóság szövete,

Mint e sorok szövege némán rám folyik.

Mint egy titok most,

Mely az olvasóban elrejti magát ott.

Úgy vagyok fényes bross, s ha nem leszek,

E halhatatlanság reám akasztja a  kabátot.

Bújtatott a tekintet mindig,

Úgy kellett benne engem  keresni.

Szerelmes  öltönyébe, az élet azt hitte,

Hogy e tér idő csapdájában majd viszont fogom szeretni.

Nézz rám.

És látni fogod,

Amint mondom igaz minden szó.

Hogy tisztán jövök eléd, mint egy szűz, s hullok öledbe,

Mint az első hó.

Amit most nyújtani akarok,

Abba neked örökre önmagam maradok.

Ott lesz költői vénám lelkednek, s vérem!

Mint ember mindig a kezedet fogom majd, de szívedet is kérem. 

S lehet hasztalan,

És jönnöm kell nap nap után, elhinni odabujva.

Az időm végezetéig,

Mindig újra, meg újra.

Te ragyogsz.

Csak egy nap ragyog,

Be engem az égen.

Ő a fény, szőke sugarai,

Ölelnek a kékben. 

Talpra állít ma még,

Ha akar.

Visszahoz a pokolból,

Ha elveszek hamar.

Ropognak az álmaim, 

Mint egy tűz ég világít,

Vele szebb lesz majd,

Akár a halál, a más világ is.

A múzsám vagy.

A múzsám vagy még mindig,

Aki fűt, aki éget.

Akivel elalszom mint gondolat,

Majd álmodok felőle, s felkelek ha ébred.

Érzem  utolsónak maradtál,

Pedig első is lehettél volna.

Mennyi árva fájdalom lenne most,

Ki mind nélkülem kóborolna.

Mennyi magányos este,

Kiknek a csupasz rideg teste nem bújt volna hozzám soha.

És nem bánnék semmit most,

Mert nem volnék ily ostoba.

A múzsám vagy általad,

Érted történik minden velem.

Csak szíts, fúj bele e paràzsba,

Hogy jövőd legyek, s ne történelem.