TURIKARI68 blogja

Elvitt magával.

Elvitt magával néhány ember,

Kiknek dolga balgán rengeteg.

De normálisnak látszom egy olyan helyen,

Ahol mindenki más beteg.

Meg tanultam süketen hallani,

Vakon hinni a valótlant, s ez oly egyszerű.

Egy világban,

Hol mindenki hátrányos helyzetű.

Elvitt magával a gondolat,

Tán nem is a földön jártam.

A tapintás szinte légies,

És ezt akkor, nem is igen bántam.

A nap csak egy fényforrás,

Egy helyzetjelző led.

Csak az hiányzott néha,

Hogy lélekben sosem voltam ott veled.

Egy álom.

Balgán nézte e világ,

Ahogy szertefoszlik egy álmom.

Ahogy letépi e szent dolog a húsom,

Mikor néki a szívemet kínálom.

S én, mint a könnyűvérű nőcske, ki mindenkinek megvolt már,

Csak a boldogság marad véle oly fukar.

Mégis dolgom végezetlen ballagok,

Miközben elnyel a magyar ugar.

Ott lesznek soraim a gazba,

Én magam is parlagon.

Megbújva pőrén lázasan,

Kit nem lel többé alkalom.

Csak az volt a vágyam,

Nyomot hagyni, valahogy, ebben a világban.

Mert rám írt egy álom, a végső,  odafent nem felednek!

Hogy bevésődnöm, tán sose lesz késő e nemzetnek.

S én ezután sóvárogtam folyton,

Szálltam, mint a zsoltár, ahogy a lélek elhagyja a testét,

Akár egy halottasházat.

Hogy istenem vár már tárt karokkal,

Ki épp ily szerelmes, mert ismeri e lázat.

Az olvasó szem, mint az enyészet,

Lágy részeimet, akár egy puhakötésű kötetet, majd ha kitakar.

Megismerik a kollektív bűnöst is, s hogy bennem mi mindent okozott,

Hogy e bolond még könnyezett, azt hitte zivatar,

Pedig csak néha csendben zokogott.

E billogot hordozom, ez a sorsom,

Pitvaromban romlott befőtt lett a fájdalom,

S roskadozik belé a kamra.

De e csendet mi ellopott, úgyis szóra bírom,

Csak még alszom, egyet, addig míg hozzám nem ér a kozmikus karma.

                Oroszi, 2021. 01.31.

Bele néztem egy kicsit,

Jó mélyre magamba.

Mert ketyeg az óra, 

Mikor majd vissza szédülök az anyagba.

Nem kuporgat úgy érzem 

Markában önfeledten, az öreg kor.

Ha elthantolnak megáll az idő is,

Egy kicsit ríni feltettem akkor.

Aztán egy-egy olvasó vagy a haza,

Ha valaha megtöri a csendet.

Tán az lsten is megbocsájt,

S Innét örökre elenged.

Tudjátok e?

Milyen érzés,

Keresni az utat.

Vágyni a boldogságra,

Mit érez a szív, de nem ismeri fel a tudat.

Bonyolultnak látszani,

Mint egy egyszerű képlet.

Idegennek lenni ismerősen,

Mert nem lehetsz más, csak a két véglet.

Megríkatni a szerves anyagot,

E betűkkel, melyek halhatatlanok lesznek valahol egy szövegben.

S meghalni ez álomért minden nap egyedül a tömegben.