TURIKARI68 blogja
Őszi fátyol.
Azt beszélik, engem nem vártak
Mint a bánat úgy pottyantam a mesékből talán,
Előttem, néma volt erre e hazám, s a vidék is.
Mikor az őszi fátyol, arának öltöztette a fákat,
Én akkor jöttem, fölöttem búcsúztak a madarak,
S az utolsó bokor még, jóllakatta a gerle vidékit.
Pedig utánam sem sírna csak a szél,
Bennem él, a hiányod is, maradna, a hit, de e kereszten kifulladt.
Lehullok, egyszer csak, mint az alma a vadnak
S ha más nem, egy vacak oktondi felhő,
Talán még érettem könnyet is hullat.
E kehelyben drága véred butykosom
Így mentem e szemét világot ki néha rugdosott!
Mégis e napvilágot kergetem, mint egy ábrándot
Ki e tarlókra árnyékomat vetette hosszában, s végtében.
A csodába is! E földbe kérgesedett meg testem, mint egy mag
Ez az anyag anyja méhében.
Meg meglódultak velem a szavak, íj bolond szerelmes voltam,
Ha szóltam, sírtam, mint a tűz ki gyehennán pattogott, hagytak!
De az hozott, ott hántoltak, pedig a lelkem tiszta.
Mikor bántottak is, hívott, jól jött, ha imára kell!
És az égig emel vissza fel anyám, de téged mégsem adtak vissza.
Ádánd/ 2024/11/ 15.
Hétköznapi forgatag.
Babám üres volt nélküled e révület,
Az utcákon hömpölygő tömeg,
S talán még kabalád, cinkosod is volt vele minden perc.
Egy álom hazudott rólad, azt hogy jó vagy,
De nálam mosott tisztára a kemény mocskos idő,
S én, kezdem veszteni a reményt hogy, megismersz.
A koreográfus, piszkos egy mágus,
Ki ma már biztos nincs jelen.
De itt volt a múlt kor neki,
Majd talán a jövőbe én is megismerem.
Ellehetne viccelni az életet, ki jött csalt kéretett,
Néha bár tehetném,
Mit nem vesz be a gyomor.
De e léha világnak fű alatt mindig van valami bánata,
Tanulni kell ríttig, általa a boldogságot,
Ha közbe meg nem folyt a nyomor.
Többször kellene ehhez,
A béna világhoz születnem talán.
Mert mikor ívni készült e halacska,
Hol voltál akkor, te csacskalány.
Sodródok ez árral rég, bár a lelkem szárnyal,
Küzdök, veled egy árnyal, s el kell, lassan engedjelek ugyan…
Te sosem voltál még íj mélyen,
Tán nem engedett be az ég,
Csak az, vagy aki magasan zuhan.
De ha te is nézed egyszer,
Érzed, mi élni hagy, mit ízlelni nem engedett e kémia a vegyszer,
Ezt a kirakatot, de mindegy is talán…
Ottfelejtett arcomra, ha erre jársz, minden rá van írva
Meglátsz, benne engem, abba a pírba s eszedbe jutok te lány.
Pápa/ 2024/ 11/ 10.
Az Oroszi határba.
Egyszer csak valahonnan onnan,
Erre viharzott a végzet szele,
És vele eltűnt ma már minden mit egykoron szerettem.
Itt repdesek utána, mint a deresnek öltözött lombkorona
Akár az égbe készülő madár mikor elindul az emberbe a csodás szerelem.
Az erők csendjét járom én a bátor!
Tincseden, ámbár már dombocska a sírhalom, de én mondom,
Ha az utak mentén bánom halkan!
Hogy itt, nálad e nélkül nincs nekem már irgalom…
Közbe érik, a komló potyog az eső kocog a vadkan,
S a kert végéből, az otthon melege telleget.
De elmegyek! Én is! Honnan nincs kiút! Tanúhegyem reá a Somló…
Alatta tört be engem, a csikót s nevelt belőlem jámbor fiút, jó anyám,
Lettem deák, s drága gyermeked.
Innen költöztem, költöttem öltöttem testet,
Mint a csupasz csontváz mondatok,
Melyek e szavakkal nyertek, értelmet, kapva lelket úgy hiszem.
Sátrat vertek fölém a csillagok, még itt vagyok!
Hol kiönthettem nektek lírai szívem.
Oroszi/ 2024/ 11/ 09.
Keresztem.
Teher vagy rajtam,
Te vacak keresztem hát, ha mondom…
Hol sorsom az életnek kifaragta az idő.
Én csak meredtem erre a világra, ki tőlem mást várna szívesen,
S mára szinte sajnálom a fát is,
Mi az erdőben ez anyafölből érettem kinő.
Miattam a létező, Itt sétál, kujtorog, alattam az avarba,
S ímhol talál, célt a golyó gyilkol bent a marba!
Lelkem akarna, de nem lel e paradoxon igazságot, hol itt henyél az isten merően.
De ide születtem, pattanva rügyek hegyéről,
Így hullottam hát halottan talpad alá uram! Mint a levél rőten.
Pedig agyamba itt zümmög még a nyár, mesékkel dörmög az éjszaka,
És anyám maga meg ott ragyog hol, egy pillantásra van csak az ég,
E csillanásnak adom oda ezt a délibábos rónaságot.
Alám adtad hát már a lovat, mi halottat visz a mennybe fel!
Ki épp oly annyira hisz el, mint az álmok melyek finnyásak
Ahogy sírt ásnak, ha rólam van szó, eldobva, mint valami ócskaságot.
Hol vagy hát szerelem gyere, jöjj velem
Ha megszerezted suta lelkem, olvassz alakot, testet,
Hát te antianyag ott fent.
E bánat nagyobb tüske bennem s egyben a boldogság is,
Egy egyenlet, mivel kitalálták ez a világot, de már érte,
A porba hemperget engem az isten.
Gic / 2024/ 11/ 05,
Tudjátok?
Néha romos dohos falaknak támaszkodok,
Akár a léha suhanc idői ki eljátssza, hogy ügyetlen.
minden gondolatom odahaza,
Hol anyám, és én jó magam is születtem.
Akkor, amikor az erdőszélen csend lett,
nyoma sem volt bennem a haragnak
Pedig tán a percek orvul engem temettek.
A harangnak utánam is csak a füle csengett,
Ott volt minden hívő és eretnek.
Tudjátok még? Nem készültem én költőnek,
Akkor még se férfinak se nőnek, valami más voltam!
Ami nincsen csak úgy magától, nem terem,
Csak az égboltban.
Megcsaltak az érzések, nem avattak szenté
Így főleg nem boldognak se tán.
Nem voltak rá válaszok, te szent ég!
Mikor itt hagytál te lány.
Magukhoz hívtak, vágtattak velem a szavak
És én mentem térdükön lovagolni oly meghitten.
A fájdalomtól nem szabadított meg menten,
De legalább nem áltatott, s ott meghallgatott engem az isten.
S ha végig nézek, magamon nem tagadom, féllek a haláltól, ha mondom!
S ki bánná máma, hogy ha elfogyna neki e minden a levegőn.
Mert a gravitáció összetöri közbe madár csontom
És a betű nem lesz kiutam e magágyból
Uram szívéhez lebegőn.
Gic / 2024/ 10/ 24,