TURIKARI68 blogja
Álmomban egyszer.
Álmomban egyszer verset írtam,
S ahogy ott sírtam zokogtam meghitten.
Valahol a sorokban hogy hogysem,
Felém jött az isten.
Csupán egy kapavágás lehettem volna csak,
Egy hitvány tőke, mibe nem láttad igazán magadat.
Hisz még hangsúlytalan súly voltam a mondatokban,
Egy mellőzhető vessző, egy gyom valahol a rag alatt.
A helyett odagördülhettem gyöngybetűimmel szemedből,
E farizeus világ elé könnyeden, kivel az életnek velem halott ügye lett.
Hogy keresztre vigyen e golgotán,
Hol a költészet megszületett.
2021/ a költészet napjára.
Drága vérem.
Te líra drága vérem-gyermekem,
Mond miért lettél ily árva!
Pedig e világot éretted, szavaimmal esketem.
Tán keresel valamit? Hogy mint a fájdalom,
Ki, s bejársz a testemen.
Kufárkodik veled az élet,
De valahol olyan a becsületed még, mint a foltos zsáknak.
Amúgy egy szélhámos házaló veled a sors,
Ahogy a korcs szerencse kihullik belőle, s benned, nyoma sincs a boldogságnak.
A szép álmok s nagy remények,
Mit kerestél, s kutattad azokat,
Úgy látszik mind-mind, kérlelve is hazugok itt bent.
Pedig te szántottál s vetettél, hagyva sorokban nyomokat,
De más arat, ha majd, veled vajúdik a csend.
Elméd ezért megannyiszor, elébe megy a halálnak,
Játékból, e gondolatok, mint egy renegát angyalt mindig megtalálnak,
E kardba dőlve, tolladdal kiszáradt tintásüvegekbe zuhansz.
De az örökifjú idő, a jelennel karöltve,
Már eltüntetné a nyomodat szívesen, mint egy tróger suhanc.
Gic, 2021/ 02/ 23.
A por, amiből vétettem.
Teremtettek nekem egy világot,
Lármát, s csendet egyszerre.
Egy másik dimenziót,
Hol már nem lesz szükségem a vegyszerre.
S e zsivajhoz kötődtem én, mint a kollagén,
Majd e testet a csendre bízva mind a nyüveknek.
Mindenem az övé lett! Csontokat, húsvér szerelemet, a kövéret,
Búcsút int az élet a pórhüvelynek.
S a fájdalom, mi még sompolyog valahol,
Csak utánam születik meg bennetek.
Ha jő a hír, tán hiányt okozok akár az isten, kivel szívesen kezet ráznátok,
De ez oltár csak egy üres sír, s nincsen hova mennetek.
S a por, amiből vétettem az ám!
Majd a szülőhazám visszaszívja belőlem a tananyagot végleg.
Itt lesz a tanyám egy jó darabig!
Hazajöttem anyám kopogtatok, kérlek, mondj valamit!
Oroszi, 2021/ 02/ 20/
Pesten.
Először jártam pesten,
Szerencsét próbálni, meg miegymás.
Az aluljáróban volta az alom, mellette a kalapom,
Melyben ott hevert egy bélás.
Vidéki gúnyám, már fel se tűnik senkinek,
Tán benne mátyás király vagyok.
Odahaza nem hiányzok csak az uzsorás rokonoknak,
De a nemzetben tán, ki nem vár, majd mély nyomot hagyok.
Jön, a metró! Mint egy megvilágosodás, s élmény, ahogy szalad a síneken,
Rajta unott tekintetű emberekkel a kocsikba.
A nyakamra szőtt ínszalagok pattanásig feszülnek,
Ahogy húzott maga után, mint nyálát a csiga.
Érdekes voltál egy darabig,
Ahogy becsordogáltam hozzád én, a vidékről a délibe jőve.
Csalódtam, mert bár a harangok ott is hívtak,
De nem ehettem ostyát sem, vasárnap délidőbe.
De futtok majd utánam,
Mint szél a papír fecnik után.
S én már nem leszek sehol,
Mintha csak egy hajnal lehettem volna, egy üszkös délután.
A rét közepén.
Itt vagyok a rét közepén,
S látok mindent.
A gyógynövények között,
Hol az evolúció csak egy étrend.
Láttam a nagybetűs életet,
Mely ellobbant, minta szalmaszál.
A drága testet mely szerelmes,
S mégis vissza hazaszáll.
S láttalak téged,
S ne is tagadd!
Ahogy pilláid mozgásakor,
Szemeidbe akkor, gyűlölet s vér tapadt.
Én kérdeztem tőled, akkor s ott,
Hogy igazat szólt e Jeremiás?
Hogy haza csensz e akkor, ha végleg bekattanok,
Ha nem lesz mellettem senki más.
Mert voltam már zsidó, s cigány, kiket mindig meg találva éppen ütni lehet,
Belőlük, épen egészségesen távozó lehelet.
S most légy rabbim, vagy oly sukár!
Hogy hazaviszel e pillanatban, mint fotoszintézist a napsugár.